2023. május 21. – 22:17
A Kardhal című filmben van egy jelenet, amiben a hekkert játszó Hugh Jackmannek be kell törnie az amerikai védelmi minisztériumba, és minderre 60 másodpercet kap, miközben pisztolyt szegeznek a fejéhez, egy szőke nő pedig orálisan kényezteti. Ahogy telnek a másodpercek, egyre kapkodóbb lesz a vágás, Hugh ujjai zakatolnak a billentyűkön, vált a kép a képernyőn futó kódnevekre és számsorokra, a pisztolyra, a gonoszt játszó John Travoltára, a zene is fokozódik, a néző meg két pofára tömi a popcornt. A Drop: System Breach nevű videójáték olyan, mint ez a jelenet. Nincs sok köze a valódi hekkeléshez, viszont pörgős és roppant szórakoztató.
A fejlesztő a magyar Etherfield Studio, egy pici, ötfős csapat, ennek megfelelően a Drop nem abban a ligában indul, ahol a Sony vagy a Ubisoft milliós eladásokat produkáló sorozatai – annyira nem, hogy az ára is csak tíz euró. A kis indie játékok között viszont igazi gyöngyszem, még ha ez első pillantásra nem is feltétlenül látszik rajta.
A Drop sztorija a 2060-as években játszódik, egy töredezett kiberpunk jövőben, ahol nem létezik már internet, százszámra vannak helyette kisebb, zárt és jól védett hálózatok. Ilyeneket jellemzően nagyvállalatok, médiaóriások és erős techcégek tudnak fenntartani, de azért a rendőrségnek is telik rá. Ebben a befelé forduló disztópiában az információ a legnagyobb kincs, szabadúszó hekkerek pedig jó pénzért hajlandók ellopni bármilyen fájlt. A játékos egy ilyen hekkert alakít, aki adatlopás mellett egyéb disznóságokra is hajlandó a virtuális világban: kémprogramot telepít, adatbázisokat töröl, kikapcsol bizonyos biztonsági kamerákat, amit csak a megrendelő akar.
Hekkerünknek minden pályán egy hálózatot kell feltérképeznie, hogy eljusson az éppen elvállalt megbízás céljához. Ahogy halad a szerverek, munkaállomások és egyéb hálózati csomópontok között, védelmi programok akadályozzák a dolgát. Ezek közül van olyan, ami folyamatosan támadja a hekker tűzfalát, egy másik pár másodpercre lefagyasztja a gépét, egy harmadik minden tevékenységét naplózza és tíz bejegyzés után emeli a riadószintet, de olyan is akad, ami a többi védelmi programot teszi erősebbé. A legtöbb védőprogramot ki lehet iktatni valahogy, így a főhősnek erre is ügyelnie kell, miközben az ismeretlen hálózatban nyomul előre, és azt is jól teszi, ha az útjába akadó nyersadatfájlokat is letölti, mert azokat pénzzé teheti a küldetés után. Ja, és minderre 5, azaz öt perce van, de legalább halántékhoz szorított pisztoly és szőke nő nem nehezíti a feladatot.
Ha lecsupaszítjuk a Drop játékmenetét, tulajdonképpen nagyon egyszerű elemeket kapunk. A legtöbb részfeladat egyetlen gombnyomással teljesíthető a hálózat megfelelő helyén. Törölni kellene a naplófájlokat? Egy gombnyomás a naplózó szerveren. Le kell tölteni egy adatcsomagot? Egy gombnyomás az adatközpontban. Meg kell figyelni egy egy újságírót? Hívni kell a Pegasus gyártóját. Egy gombnyomás a munkaállomásán.
Ezt a monotóniát szerencsére megtöri az élmény, ahogy villámgyorsan mozgunk az egyre bővülő hálózatban, illetve négy minijáték. Hárommal a hálózatok titkosított részeihez vezető virtuális kapukat lehet feltörni, a negyedikkel pedig kiiktatni egy-egy védőprogramot. A minijátékok is primitívek, de ötperces pályákba nem is férne bele gondolkoztatóbb feladvány – sőt, a későbbiekben örülhet a hekker, ha szert tesz kódfejtő programokra, amikkel automatizálhatja a kapunyitásokat.
Lehet, hogy mindez túl egyszerűen hangzik, és az első pályákon még nem is látszik, hogyan lesz ebből játék. De amint megjelennek újabb és újabb pályaelemek és ezzel a kicsit bonyolultabb hálózatok (ami hamar elkövetkezik), mindjárt világossá válik, hogy a koncepció remekül működik. Amikor már egyszerre két-három dologra kell figyelni, rögtön értékessé lesz minden másodperc, és nem lehet kedvünkre mozogni a különböző funkciójú gépei között. Fejben mindig pár lépéssel előre kell járni, megtervezni, hogyan cikázunk úgy a hálózatban, hogy a lehető legjobban kihasználjuk azt az öt percet.
Ez nem olyan hekkerszimulátor, mint a remek, de bonyolult Hacknet, ez inkább egy gyors ügyességi-logikai játék. Műfajilag talán azokhoz a főzőszimulátorokhoz áll közel, amikben ki kell szolgálni mondjuk hamburgerrel egy kuncsaftot, miközben már a következő vásárló hamburgeréhez sütjük a húst, de az előző vásárló által a pulton hagyott borravalót is fel kell markolni. A Dropban is jellemzően egyszerre több folyamat zajlik, például amíg a tisztítóprogramunk dolgozik a naplószerveren, addig már indítunk is két letöltőrutint két nyersadatbázisra, és közben megoldunk gyorsan egy kapunyitó minijátékot. Cselekvésünk optimalizálása a Drop lelke és adrenalinforrása.
Mivel tényleg minden pálya ötperces, a játékot lehet mikroadagokban fogyasztani, de úgy sejtem, azért nem ez a jellemző. Nálam legalábbis kemény függőség alakult ki, mert a Drop tipikus „csak még egy pályát” játék. A küldetések során keresett pénzből a felszerelésünket tuningolhatjuk (egészen pontosan egy Cseljabinszk Cyber Dva típusú kiberdekket, csodálatos név), új szoftvereket vehetünk, és olyan bónuszokról van szó, amik tényleg hozzáadnak a játékmenethez. Ez a fejlődés és a jól eltalált játékmechanika aztán azt eredményezi, hogy az ember addig fejleszti a kiberdekkjét, amíg egyszer csak ráköszönt a hirtelen hajnal. Én az utolsó három órát és a főellenfelet egyben nyomtam le, olyan koncentrált állapotban, hogy fél napig fájt tőle a szemem, ami kicsit kiszáradt, mert pislogni sem volt időm már a végén (elég nehéz a finis). A sztori amúgy hét-nyolc óra alatt letudható, de utána véletlengenerált pályákkal a végtelenségig lehet szórakozni.
Hogy a Drop így meg tudja fogni a játékost, az a tálalásnak is köszönhető. A kellemes minimálgrafika és a néhol Vangelist idéző szintizene hamar megteremti a William Gibson regényeit idéző atmoszférát, a küldetéseket kísérő megbízói üzenetekből pedig érdekes sztori bontakozik ki ismerős kiberpunk toposzokkal. De még az irányítás is hangulatkeltő lehet: ugyan a fejlesztők kontrollert javasolnak (valójában én is, sokkal jobban kézre áll), aki billentyűzettel csap fel hekkernek, az pár órán belül már olyan gyorsan fogja csapkodni a billentyűket, mint Hugh Jackman, a végjátékra pedig úgy érezheti, nem is egy Cseljabinszk Cyber Dva klaviatúráját püföli, hanem egyenesen egy Ono-Sendai Cyberspace VII-ét. De a Drop igazából olyan játék, amivel nem is otthon kellene játszani, hanem egy sötét sikátorban, járó motorral álló dohányfüstös furgonban, miközben a sofőrülésen egy implantokkal telepakolt testőr figyel a közeledő szirénahangra.
A tízeurós kategóriát figyelembe véve nem is tudnék komolyan belekötni a Dropba, de azért egy kis hiányérzet végigkísérte azt a százegynéhány hekkermelót (vagy ahogy a játék fogalmaz, „dropot”), amit beletettem. Látszik, hogy a játékmenet jól átgondolt, ügyesen felépített, de az is, hogy ha ezt nem egy ötfős stúdió csinálja, nagyobbat szólhatott volna, akár magasabb árkategóriában. Ebből a mókából elbírtam volna dupla ekkora sztorit, még több védőprogram- és feladattípussal. De akár a megbízásokat mutató térképen is lehetett volna valamilyen egyszerűbb metajátékot csinálni. És bár a hekkelés nem olyan téma, amitől az ember látványorgiát vár, a Drop elbírna jóval több vizuális jutalmat, szövegüzeneteket kísérő képeket vagy jelentősen eltérő grafikai megjelenítést a hálózatnak attól függően, hogy éppen a rendőrségre vagy a médiához törünk be.
De mindez csak annyit jelent, hogy van még lehetőség fejlődésre egy esetleges Drop 2-höz. Nem hiszem, hogy tervben van máris ilyesmi (a Drop még csak most jelent meg pécére, illetve Switchre egy éppen feltámadó legendás kiadónál, a Microprose-nál), de én máris előrendelném a folytatást. Ugyan egyszerű elemekből épül fel és kevésbé látványos, mint a legtöbb játék, nagyon hamar beszippant, mint egyszeri konzolcowboyt a kibertér.
