Az időutazás addig jó, amíg csak meztelen hullák csinálják

Az időutazós sztorikban az a jó, hogy az ember óhatatlanul is paradoxonokba és logikai bukfencekbe ütközik, és minél jobban belebonyolódik ezekbe, annál jobban elfüstöl az agya. Ez pedig elég szórakoztató.

Az időutazós sztorikban az a rossz, hogy az ember óhatatlanul is paradoxonokba és logikai bukfencekbe ütközik, és minél jobban belebonyolódik ezekbe, annál jobban elfüstöl az agya. Ez pedig elég idegesítő.

Úgy tűnik, a két potenciális hozzáállás képviselői között elég sokan vannak az első verzió hívei, mert az utóbbi években látványosan sok ilyen témájú sci-fi érkezik filmes és sorozatos fronton is (nem csak hozzánk: Koreában például különösen trendi ez mostanában, Oroszországról nem is beszélve). Az én elméletem erre az, hogy az utóbbi évtized pont olyan volt, mintha egy időutazó úgy 2016 környékén véletlenül elcseszett volna valamit a téridő-kontinuumban, amit azóta próbál kijavítani, de csak egyre súlyosabb és bizarrabb bonyodalmakba viszi bele a világot, brexittel, Trumppal, Coviddal, orosz–ukrán háborúval, gázai konfliktussal, Elon Muskkal, TikTokkal, NFT-kkel, meg hasonlókkal, a sor végtelenségig folytatható.

Akárhogy is, most itt az időutazós divathullámon szörfölő új trónkövetelő, a Bodies (magyar címe: Testek) című brit sorozat, ami két hete vezeti a Netflix magyar, és globális toplistáját is. Szó se róla, a trailer elég ütős: rejtélyes gyilkosság, négy idősík, dráma, az egész kicsit a Darkra emlékeztet, ami ugye az időutazós műfaj hardcore oldalán nagyjából Asimov és a Halhatatlanság halála óta az egyik legnagyobb dobásnak számít.

Szóval adott egy meztelen holttest egy londoni sikátorban, fura tetoválás a csuklóján, lőtt seb a bal szeme helyén, de se kimeneti seb, se golyó. Aztán váltunk 2023-ról 1941-re, dúl a világháború, Londont bombázza a Luftwaffe, és megtalálják pont ugyanazt a hullát pont ugyanúgy, pont ugyanabban a sikátorban. És újra vágás, 1890-ben vagyunk, viktoriánus kor, ugyanaz a halott; végül 2053, hi-tech, posztapokaliptikus, orwelli hangulatú jövő, és újra megtörténik mindez.

Elindul párhuzamosan négy nyomozás, négy nyomozóval, mi meg mind a négyből kapunk infómorzsákat, amiből kezd összeállni a kép, kibontakozik egy rejtélyes szekta, aminek a jelmondata – „know you are loved”, azaz „tudd, hogy szeretnek” – fel-felbukkan minden idősíkban. Sőt, a 2053-as, városállamként működő Londonban már KYAL rövidítésként magának a társadalmi rendszernek, vagy hát inkább az uralkodó osztálynak a neve ez, mint valami cyberpunk NER.

Kiderül az is, hogy 2023-ban borzasztó terrortámadás pusztította/pusztítja majd el fél Londont – a romokon nő ki a KYAL diktatúrája –, ami persze valahogyan összefüggésben áll a rejtélyes gyilkossággal, és annak kinyomozása mellett ezt is jó lenne megakadályozni.

A nyolcrészes sorozat nagyjából a feléig, kétharmadáig a négy nyomozást követi, és a négy sztorihoz négy stílust is kapunk. A viktoriánus kori dráma, az 1940-es évekbeli film noir, a napjainkban játszódó tipikus kemény zsarus krimi, és a 2053-as cyberpunk önmagukban is érdekesek, a díszletek, a kosztümök, de még a színvilág, az operatőri munka is nagyon jellegzetes hangulatot ad a négy sztorivonalnak.

A jövőbeli idősík lóg csak ki egy kicsit, elég elnagyolt képet kapunk arról, hogy mi ez a KYAL, miért is olyan borzasztó diktatúra, ebből csak annyi jelenik meg, hogy egy csomó ember le van bénulva deréktól lefelé, és vagy tolószékbe kényszerül, vagy állami alkalmazott lesz, és kap egy gerincimplantátumot, amitől újra tud járni.

A négy zsaru különféle módszerekkel vág bele a nyomozásba, és nagyon különböző karakterek, még ha elég sablonosak is. 1890-ben Alfred Hillinghead nyomozó egy talpig becsületes figura súlyos titkokkal (és egészen fantasztikus szakállal!); 1941-ben Whiteman nyomozó egy korrupt nőcsábász, és zsidó, ami ebben a korban nem túl kényelmes alaphelyzet; a 2023-as Shahara Hasan muszlim, bevándorló, színes bőrű, aki egyedülálló anyaként és rendőrként egyszerre próbál helytállni; 2053-ban Iris Maplewood pedig tulajdonképpen egy naiv kislány, aki fokozatosan döbben rá, hogy mindenki hazudik neki. Igen, ennyi alapján máris be lehet tenni a Bodiest a „woke Netflix” skatulyába, de a melegszál, a viktoriánus kori homofóbia, a 40-es évek antiszemitizmusa, és a szuperhalmozottan kisebbségi központi főhős szerepeltetése egyáltalán nem öncélú: kontrasztot ad a jövő szép új világával, ahol nincs gyűlölet, sőt, „tudd, hogy szeretnek” folyik a csapból is, mégis nyomasztóbb, mint a másik három idősík összesen.

Ahogy a négy nyomozás szálai elkezdenek összefutni, egyre több szereplőről derül ki, hogy fiatal és idős, vagy felnőtt és öreg verzióban több idősíkban is szerepel, és megjelenik az időutazós történetek legsablonosabb szereplője is, a rejtélyes milliárdos, akinek minden tőzsdei tippje bejön. És amúgy 19. századi arisztokrata létére zavarba ejtően hasonlít a 2050-es évek diktatúrájának vezetőjére. (Valamint még zavarba ejtőbben hasonlít Szőke Andrásra, de ez aligha volt szempont a castingnál. Egyébként Stephen Graham az, aki anno Jason Statham balfék haverja, Tommy volt a Blöffben.)

És innentől aztán lejtmenetbe kapcsol a sorozat. Ami misztikus elemekkel feldobott nyomozós kriminek négyszeresen is izgalmas volt, az sci-fiként egyszerűen nem működik.

Vagyis pont úgy működik, mint egy rossz sci-fi, ahol a „sci” rész nem tart lépést a „fi”-vel, és amíg csak kérdéseket ültet el a nézőben, még érdekes, de amint elkezd válaszokat adni ezekre, minden szétesik. Amint kiderül, hogy a sorozat fikciójában hogyan működik az időutazás, az vagy tizenöt helyen üt gigantikus logikai fekete lyukat az addig történteken, tesz teljesen feleslegessé teljes sztorivonalakat, és értelmetlenné szereplők döntéseit. Pláne, amikor hőseink is beleugranak az időgépbe a pucér hulla után, hogy megjavítsák a múltat, jelent, jövőt, mindent.

Értem én, hogy az egész a nyomozós krimin és az időutazásos sci-fin túl egy grandiózus allegória akar lenni arról, hogy végső soron mindenki csak arra vágyik, hogy szeressék, de hogy egy évszázadokat átívelő, az egész világtörténelmet formáló összeesküvést, és egy milliónyi emberéletet követelő katasztrófát…

(elnézést, de itt muszáj lesz egy picit spoilerezni)

Szóval ha ezt az egész hóbelevancot úgy lehet megakadályozni, hogy a mesterterv kiagyalójának az idővonal egy pontján beszélünk a fejével, és pár perc alatt meggyőzzük, hogy csúnya dolog, amit csinál, hát, maradjunk abban, hogy ez elég béna megoldás. Nem mondom, hogy egy Avengers-szerű kataklizmikus csatát igényeltem volna az egész lezárásaként vagy feloldásaként, de ennél azért valami ügyesebbet.

Bármilyen jól indult a Bodies, nem lett belőle egy új Dark, de még Dark light se.

Bár a sztorit elvileg lezárja, annyi kérdést hagy a 8. epizód után a levegőben lógva, és az utolsó pár másodpercben még annyira otrombán belenget két cliffhangert is, hogy a második évad a nézettségi adatok fényében szinte garantáltnak látszik. Hacsak meg nem akadályozza egy jövőből visszautazó néző, ezzel megmutatva, hogy minket is szeret valaki.