Hogyan keveredtünk oda, hogy Thom Yorke a teraszról egymásnak integető olaszokról énekel, vagy hogy mikrofonba nyögi, hogy béjbeee? A karrierjét a városi ember összes szorongásának, parájának feldolgozására építő, a világ elszaródását már rég megjósló Radiohead-frontember úgy tűnik, eljutott oda, hogy bármit megtehet, és ha csak néhány pillanatra is, de olyan irányba induljon, ahova csak akar.
Azért nem kell megijedni, a Radiohead két legkarizmatikusabb figuráját (Yorke mellett Jonny Greenwood) és a jazz felől érkező, korábban a Sons of Kemetben doboló Tom Skinner energiáit egyesítő The Smile új lemezéből sem a boldogság sugárzik.
A Wall of Eyes, a második a The Smile-album inkább egy felszabadult, bármit megtehetünk pillanatot rögzít a zenekar történetében. Egy olyan zenekarét, amely úgy maradt felszabadult, hogy irdatlan elvárásokkal kell most már szembenéznie. Mert hiába nem ez a Radiohead, az első The Smile-lemez (A Light for Attracting Attention) olyan polcra helyezte a produkciót, hogy ezt a második megjelenést is az anyazenekarhoz méltó, rajongói fórumokat lázban tartó várakozás előzte meg.
A számain néha hosszú évekig ülő Radioheadhez képest azonban a The Smile a lehető legegyszerűbb utat választotta. A turné alatt írt, vagy már korábban ötletként létező, de a koncerteken kipróbált számok kerültek fel végül a második nagylemezre. Eleve feltűnő volt már az is, hogy
a Smile élőben mennyire erőtől duzzadó, a kísérletezést alapállásként kezelő zenekar, az általában hűvös Yorke is simán benyögte már koncerten, hogy a fellépés előtt félórával befejezett számot fognak játszani.
Van erre az attitűdre persze egyszerű kifejezés is, látványos, hogy Greenwood, Skinner és Yorke élvezi a helyzetet, amibe a Smile-lal keveredtek, és addig turnéznak, stúdióznak ezzel a felállással, amíg jól esik. Nem hiszem, hogy a kiadó, vagy a menedzsment nyomasztása miatt mentek csak el például a KEXP stúdiójába, vagy a Tiny Desk-sorozatba zenélni, mindkét helyen csúcsformát futva. És azt sem hiszem, hogy ekkora világkörüli turnét vállalnának befutott, sikeres zenészként, ha nem szeretnék minél intenzívebben megélni ezt az (újra) egymásra találást.
Így tehát még a Radioheadből korábban kiábrándulókat is meggyőző első album, és egy remekül fogadott, kimerítő turné után érkeztünk el a Wall of Eyes megjelenéséig, amin a zenekar még több szokatlan helyre kalandozik el. Utóbbi miatt nem fog akkorát és úgy ütni ez a lemez, mint az első Smile-album, ami utólag visszagondolva már-már erőfitogtatás, a zenekar teljes arzenáljának magabiztos arcba tolása a Wall of Eyes nehezebben megfogható, rejtőzködő világához képest.
Eleve a címadó nyitódal is úgy tűnhet elsőre, mintha csak az utolsó Radiohead-lemezről, az A Moon Shaped Poolról lemaradt ötlet lenne, csak több hallgatás után tűnik fel, hogy ebben a számban megint szépen egymást húzza fel a három tag az inkább már az Amnesiac-korszakot idéző végkifejletig (különösen Greenwood kiemelhető a London Contemporary Orchestrával felvett vonós részek miatt).
Kicsit pofátlanság is ezután egy másik, szintén csak lassan a bőr alá kúszó dallal folytatni az albumot (Teleharmonic), de a Smile mintha a koncertjeik dinamikáját követve ezzel a nyitánnyal csak megágyazna az ötletektől hemzsegő középrésznek. A Battles és a King Gizzard and the Lizard Wizard (!) világát egyesítő Read the Room pont jókor vált az egész Smile-projektet érezhetően megihlető krautrockba. A legszmájlosabb szám az egész lemezen az Under our Pillows, amin érződik, hogy a turné lendületében született, hogy aztán a hosszú outróra rácsodálkozva jöjjünk rá, hogy még mindig ugyanannál a számnál tartunk.
Az ismét Yorke-ék állandó társától, Paul Thomas Andersontól érkező, önironikus, gyerekkoncertes klipet kapó Friend of a Friend meg egyenesen olyannak hat, mintha a zenekar képzeletben a monumentális Beatles-doksi, a Get Back felvételei közé költözött volna. Ezt sem gondoltam volna előzetesen, de a Smile simán képes a Beatles kései szakaszát, játékosságát és szarkasztikus politikai kommentárjait eszünkbe juttató dalt is írni, ami a fent emlegetett teraszra kilépő olaszok kedves képétől jut el a járványon meggazdagodók számonkéréséig.
A lemez utolsó harmada már több türelmet kíván a hallgatójától, az I Quit monoton, félálomszerű hömpölygése Thom Yorke elektronikára építő szólólemezeit idézi, de a szám második fele itt is inkább már olyan hangulatú, mintha Yorke és Greenwood közös filmzenéjét hallgatnánk.
Ezután érkezik az album legemlékezetesebb száma, a már korábban kiadott, nyolcperces, koncertkedvenc Bending Hectic, ami a legjobban meghálálja azt az előbb emlegetett türelmet. A szövegében egy olasz szerpentinen elképzelt autóbalesetet elbeszélő dal (innen a cikk címe) szinte a végsőkig játszik a csúcspont késleltetésével, amit aztán szabályosan ránk zúdít a zenekar. A The Smile teljes életművének legambiciózusabb vállalásához képest viszont meglepő, hogy egy csupasz, talán túlságosan is színtelen dallal ér véget a lemez (You Know Me!).
Az egyik, a lemezt kritizáló fórumos hozzászóló szerint a Wall of Eyes-on csupa olyan szám van, ami félkésznek, elkapkodottnak hat. Nem mondanám ezt a lemezt vágtában összedobottnak, de nekem pont a másnak akár idegesítő lendület és önfeledt kísérletezőkedv imponál a Smile-ban. Mennyire jó már azt figyelni, hogy itt van ez a három zenész, akik nem is leplezik, hogy ez a projekt számukra is egyszeri és törékeny együttállás, ezért nem is fékeznek a tempón, nem csiszolják a végsőkig a lemezeiket. Tudnánk ilyen produkcióra ujjal mutogatni.
After Playlist #19: A Radioheaden túl
„Mint fagyit enni egy finom vacsora után” – így válaszolt korábban Nigel Godrich, a Radiohead producere arra a kérdésre, milyen volt a Thom Yorke önálló projektjéből zenekarrá fejlődő, Atoms for Peace-szel dolgozni a fő zenekar után.
Az After szokásos heti playlistje is a desszertre fókuszál, mert ezúttal a pénteken megjelent új The Smile-lemez miatt a Radiohead-tagok egyéb projektjeiből válogattunk dalokat. Lehet ugyan azon keseregni, hogy miért van tetszhalott állapotban több éve a Radiohead, azért a zenekar tagjai közül szólóban, csoportosan vagy másokkal közreműködve elég aktív mindenki.
Thom Yorke például egyre jobb szólólemezei (az Anima mai füllel is csúcs az életműben) mellett az Atoms for Peace után a The Smile-ban éli ki kreatív energiáit, és a Suspiria után hamarosan jön a Confidenza című filmhez írt zenéje is.
Jonny Greenwood az emlékezetes filmzenéken (Fantomszál, Spencer, Vérző olaj, You Were Never Really Here) túl Damon Albarnhoz hasonlóan zenei kultúrákat egyesítő, utazó nagykövet lett, indiai és izraeli (Junun) és közel-keleti zenészekkel (Jarak Qaribaka) is dolgozott már külön lemezen.
A többiek sem tétlenkedtek, Ed O’Brien a kilencvenes évek brit gitárzenéjét értelmezte újra egy szólóanyaggal (EOB: Earth), Colin Greenwood pedig Nick Cave szólóturnéján bukkant fel legutóbb, de korábban a belga-egyiptomi dalszerző, Tamino útját egyengette zenésztársként, kvázi producerként.
Philip Selway pedig már több lemezen is singer-songwriterként lépett elő a fényre, de nemrég a shoegaze-es Lanterns on the Lake lemezén is dobolt.
Ez az After hetente jelentkező playlistsorozatának 19. része, a korábbi lejátszási listáinkon foglalkoztunk már absztrakt hiphoppal, a kortárs brit jazz legjobbjaival, a 2010-es évek ausztrál garázsrockjával, az Isolation Budapest feltörekvőivel, és olyan retró japán popzenékkel, amelyekért még Quentin Tarantino is odáig van.
