2024. június 20. – 23:51
frissítve
A Motorosokban a rendező, Jeff Nichols a filmművészet jól ismert és megbízhatóan működő receptjét használja, ahogy szívdöglesztő férfiak motorokkal száguldanak, átadják magukat a hedonista életvitelnek, miközben csak arra vágynak, hogy tartozhassanak valahová.
A motorozás a szabadság jól ismert szimbóluma, az ötvenes és hatvanas években több film is ehhez a szubkultúrához nyúlt (A vad, Vad angyalok, Az ördög angyalai), de a legismertebb előkép a Szelíd motorosok, amely egy generáció életérzését fogalmazta meg azzal, ahogy a szereplők Amerikát átszelve az áhított szabadságot keresik. A Motorosok is hasonló alapállásból indul, azzal a különbséggel, hogy Nichols filmjének szereplőinek nincs igazi céljuk, és a karakterei is kidolgozatlanok.
A Motorosok Danny Lyon 1967-es, azonos című fotóalbumán alapul, amelyben az akkor még egyetemista művész diplomamunkájaként örökítette meg a Chicago Outlaws (a filmbeli, fiktív változatban: Vandálok) motoros klub tagjainak piszkos, füstös, bőrszerkóban repesztő életmódját. A film használja is az egyetemista riporter karakterét, a kerettörténetben Danny (Mike Faist) a Vandálok egyik ikonikus tagjának a feleségével, Kathyvel (Jodie Comer) beszélget a klub elborult piknikjeiről. Comer rendkívül jól hozza a nagyszájú kertvárosi, hebrencs lány szerepét, akinek a fejét elcsavarta a Vandálok egyik tagja, Benny (Austin Butler). Kathy narrációján keresztül ismerhetjük meg a motoros klub létrejöttét, a társaság fénykorát, majd elkerülhetetlen hanyatlását is.
Már az első jelenet előrevetíti azt a hangulatot, ami az egész filmet jellemzi, és azt is, hogy ebben a filmben a fő motívum a bunyózás lesz. Austin Butler, aki a tehetségét az Elvisben és a Dűne második részében is bizonyította, a film nyitójelenetében mélabúsan üldögél egy pohár whisky felett Chicago egyik homályos bárjában, mire két iszákos alak arra akarja kényszeríteni, hogy vegye le a vandálos dzsekijét.
Meg kell ölnötök, hogy levegyem ezt a dzsekit magamról
– mondja Butler az Elvis óta mélyen búgó, érces hangján, mire fejbe kólintják egy bárszékkel, tovább püfölik, majd visszaugrunk az időben a motoros klub alapításáig.
A film első órájában úgy tűnik, hogy Jeff Nichols csupán a füstös hatvanas évek dögös életérzését akarta megörökíteni, de a második órában a film hangnemet vált, és kiderül, hogy a klub férfijai valójában szeretetre és törődésre szomjaznak. Nem tartják be a szabályokat, de a klubban a saját szabályaik szerint értelmezik a barátságot. Amikor aztán a felépített rendszerüket felemészti, hogy a klubot alapító Johnny (Tom Hardy) nem tudja kordában tartani a klub újonnan csatlakozott fiatal tagjait, mert csupán a kábítószert és bulizást látják a csatlakozásban, akkor megtörik a Vandálok macsósága.
A film Benny és Johnny kapcsolatára összpontosít, testvérként szeretik egymást, ám a két karakter nem elég kidolgozott ahhoz, hogy megismerjük a valódi, belső motivációjukat. Benny bárkivel összetűzésbe keveredik Johnny kedvéért, de amint Johnny felajánlja neki a Vandálok vezetését, nem fogadja el, mondván, hogy ő sokkal inkább csavargó, mintsem egy főnök típus. Szépfiús kiskutyatekintetével csábítja el Kathyt, aki bár mellékszereplő a fickója életében, a filmet egyértelműen az ő karaktere viszi el.
Jodie Comer már a beszédstílusával is hozza a szeleburdi lány karakterét, aki egyszerre kalandvágyó, de aggódó feleség. A filmben maga is belátja, hogy csak a fiatalsága és a tapasztalatlansága miatt habarodott bele egy megbízhatatlan szívtipróba. Ahogy a filmben Dannynek fogalmaz szerelmének vandálkodásairól és csavargásairól, egyre inkább a szívünkhöz nő a tűzrőlpattant lány, aki hevesen arról magyaráz, hogy mekkora idióták a férfiak, hogy képesek az életüket feláldozni a motorokért.
A filmben azonban csak azok a jelenetek váltanak ki erősebb hatást a nézőből, ahol Kathy sorsáról van szó. Az a rész, amikor egy Vandál-buli a pokol egyik bugyrává válik, és a motorosok szabad prédának gondolják Kathyt, akit erőszakkal kényszerítenek a hálószoba felé, az egész Motorosok legemlékezetesebb jelenete. Azért is működik ez a részlet, mert Comer alakításának köszönhetően Kathy szerelmi életének kezdetét és összeomlását, a felnövéstörténetét is végigkövethettük a filmben.
Austin Butler is hozza a forrófejű motoros szerepét, aki szeret játszadozni az életével, gyakran magára hagyja a feleségét, miközben kikezdenek vele a motoros társai. De igazán csak Kathy beszámolói alapján derül fény az ő jellemének részleteire. Nem derül ki az sem, hogy miért néznek fel rá a Vandálok.
A Johnnyt alakító Tom Hardy karaktere sem elég árnyalt ahhoz, hogy a színész emlékezetes alakítással mutassa be, ahogy egy általa felépített, bajtársiasságra épülő klub összeomlik. Az sem derül ki, hogy Johnnynak mi a célja a klub megalapításával azontúl, hogy az 1953-as Vad című, szintén motorosokról szóló filmet nézte éppen a tévében, amikor a klub ötlete megszületett a fejében. A filmben előforduló konfliktusok forrása is homályos, mintha minden ilyen nézeteltérést csak arra használna Jeff Nichols, hogy a filmet még jobban elnyújthassa a felzúgó motorok hangjával és a verekedő férfiakkal.
Az első órában emiatt öncélú a Motorosok, a második órában viszont már felbukkannak olyan szálak a cselekményben, amelyek bevonhatnák érzelmileg is a nézőt. Ezek a történetszálak viszont már annyira gyorsan pörögnek, hogy nem elég a fennmaradó játékidő a kibontásukra. A párbeszédek mesterkéltek, a Motorosok így inkább olyan, mintha csak Danny Lyon könyvének képeit rakosgatták volna egymás mellé anélkül, hogy azokba életet vittek volna. Csak néhány olyan monológ van a filmben, ami megindító, például amikor a banda egyik tagja, Zipco, elmeséli, hogyan utasították el a hadseregbe való jelentkezését.
A Motorosok így inkább csak hangulatfilm marad erős castinggal, amiben jó elmerülni, de ezen túl nem kapunk összetett karaktereket vagy igazán érdekes cselekményt. Adam Stone operatőri munkája viszont remekül adja át a dohos Chicago vandáljainak piszkos életét, rajta egyáltalán nem múlik a letűnt kor megidézése.
