2024. július 9. – 19:11
Délután fél 3 van, tikkasztó a hőség, a bécsi Karl-Farkas-Gasse környékén található ipari területen állok több száz emberrel együtt libasorban. Meleget áraszt a beton, nincs árnyék, fűszag és édes Elfbar-illat terjeng. Mindenki az egyik legnagyobb rapfesztivál, a Rolling Loud Europe buszaira vár. Van, akin Playboi Carti-merch van, az enigmatikus sztárrappert és az előző napi Ken Carson-koncertet emlegetik az osztrákok. Carson szerintük nagyobb show-t csinált, mint az unott, késve érkező Nicki Minaj, ebben pedig az orosz és spanyol turisták is egyetértenek a helyszínen.
Yung Lean és Homixide Gang feliratos pólók is feltűnnek, egy hosszú fekete hajú srác pedig Burzum-felsőben jött – gondolom –, majd meglátom, hogy csak a Kanye West-féle Vultures-pólót viseli, amiből még négyet láttam a nap során. Magyar szót egyelőre nem hallani, nagyobb kihagyásokkal érkezik három-négy busz félóránként, a sorok eddigre több száz méteresre duzzadnak.
A tavalyi évhez hasonló a trendtérkép, vintage és vadiúj focimezek, a lányokon cowboycsizmák, raver napszemüvegek, koszos Nike Air Force egyesek és egyen Carhartt táskák. A sorban vannak, akik Playboi Cartinak öltöztek, lengeti a fejükön lévő lazán kötött duraget a szél, és olyan maszk lóg a kulacsuk mellett, mint amit a rapper viselt Adin Ross streamer élő adásában, ahonnan pár perc után távozott, és csak pár mondatot volt képes megfogalmazni. Érezhető, hogy mindenki a rapper koncertjét várja, aki a bulijain is hasonlóan szűkszavú, de annál többet ordít.
Egy brit srác megmutatja a tenyerét, és elpanaszolja, hogy a fesztiválon sok az alulinformált stábtag, fogalmuk sem volt, hogy hol az orvosi ellátás, amikor vérezni kezdett a keze. A késve érkező buszokat messiásként várják, mindenki tapsol és ujjong, a sofőrök pedig dudálással üdvözlik a tömeget. Több mint másfél óra várakozás után felszállok, és amikor megérkezünk a fesztivál bejáratához, jobbra elnézve a nagyszínpad előtt tömve van a tér.
„Ez majdnem kétszer annyi ember, mint első nap” – mondja a mellettem ülő cseh fiú, remélve, hogy most több lehetőség lesz vízhez jutni, mivel előző éjjel sikertelenül próbálkoztak folyadékot szerezni a kijutásnál.
„Me. Water. Die”
– idézte fel, hogyan próbált szót érteni a biztonságiakkal, amikor ájulásközeli állapotba került.
Rögtön felmerült bennem, hogy talán igazak lehetnek a Rolling Loud oldalait elárasztó panaszkodó kommentek a szervezésről. És bár több páratlan pillanatot is hozott a Bécs melletti esemény második és harmadik napja, a káoszról és a fennakadásokról biztosan többet fogunk hallani a következő hetekben, mint magukról a koncertekről.
Nagy port kavart
A Rolling Loud két gimis haver, Matt Zingler és Tariq Cherif hiphopzenei szerelemprojektjéből lett globális brand alig három év leforgása alatt. 2015-ben alapították, 2018 nyarán pedig máris ódákat zengett róla a kommersz amerikai zenei sajtó. A Miamiból származó Zingler és Cherif rátapintottak a korszellemre, felismerték a műfaj generációkra – abból is különösen a Z generációra – ható erejét, és azokban az években húztak egy nagyot, amikor a rapzene a legnépszerűbb könnyűzenei műfaj lett Amerikában.
Eleinte kisebb hiphopbulikat szerveztek az iskolában, aztán fellépett náluk Rick Ross, Travis Scott és Kendrick Lamar is, végül odáig jutottak, hogy Miami, Kalifornia, New York, Toronto és Ausztrália után már Ázsiában és Európában is megtartották a fesztivált. Portugália, Németország és Hollandia után Ausztria volt a következő állomás július 5–7. között.
A Rolling Loud időközben lifestyle branddé és popkulturális jelenséggé is vált, a szervezők érezhetően szeretnék tágítani a fesztivál határait, érzékeltetve, hogy már többről van szó, mint egy egyszerű zenei eseménysorozatról. Domináns a jelenlétük a közösségi médiában, és kiemelt figyelmet fordítanak a közösségépítésre, illetve arra, hogy naprakészen és frissen kommunikáljanak a fiatal rajongóikkal.
Több sikeres európai esemény után nagy volt a felelősség, hogy Bécsben is sikerre vigyék a Rolling Loud-koncepciót. A fesztivált a Bécstől 34 kilométerre lévő Ebreichsdorfban található Racino lóversenypálya területén rendezték meg, ami már önmagában több logisztikai problémához vezetett. Míg Rotterdamban és Münchenben is a városközpontban található, tömegközlekedéssel is egyszerűen megközelíthető arénákban (Rotterdam Ahoy és Messe München), problémamentesen tartották a koncerteket, addig a Rolling Loud Europe a semmi közepén, egy hegyekkel és szélkerekekkel körülvett zöldterületen indult el. Június elsején a Racino Platz területén koncertezett a Metallica is, és már akkor több panasz érkezett a helyszínre.
Megfelelő tömegközlekedés hiányában autóval, taxival, shuttle buszokkal és vonattal lehetett eljutni Bécsből Ebreichsdorfba, ami nagy nyomást helyezett a szervezőkre. Bár folyamatosan jártak a buszok a bécsi parkolópontok és a fesztiválhelyszín között, a közlekedést szinte teljesen megbénította ez a szintű terhelés. Mint a szervezőktől megtudtuk, átlagosan napi 60 ezer látogatót vonzott a fesztivál, ami a Sziget összesített látogatószámához mérten semminek tűnhet, de két színpadra és egy relatíve kisebb területre vetítve óriási tömegnyomort okozhat ekkora tömeg.
„Ebreichsdorf infrastruktúrája nem volt felkészülve erre”
– említette az egyik helyi fesztiválozó, aki utalt rá, hogy a 9 ezer lakost számláló település szűk utcái és a helyi vasútállomás sem több tízezres tömegekre volt tervezve. Emiatt valóban több órát kellett rászámolni a kijutásra minden alkalommal, ami miatt rögtön lecsúsztam Destroy Lonely, Octavian és Lil Gnar koncertjeiről a szombati napon, hiába hittem naivan, hogy a délután fél hármas indulás elég lehet.
A fesztiválra érve egy sajtómunkatárs egy kis golfkocsival a sajtószoba felé vezetett, ami szintén elég messze helyezkedett el a bejárattól, a taxiparkolóról nem is beszélve. A sajtónak kijáró szervezett és készséges fogadtatásnak azonban nyoma sem volt bent, a fesztivál helyszínén. Az interneten is rengetegen panaszkodtak a biztonságiak felkészületlenségére, és valóban kevés olyan alkalmazott volt, akikkel lehetett angolul kommunikálni. Így mindig az adott szekus jófejségén és felkészültségén múlt, hogy átengedtek-e valamelyik kordonon, vagy sem, illetve el tudnak-e igazítani, ha problémád akadt. Mindez több indokolatlan felforduláshoz és dulakodáshoz is vezetett. A helyszínen beszélgettem egy olyan csoporttal is, akik három napon át belógtak a fesztiválra, szerintük egészen könnyen lehetett kiskapukat találni, a karszalagok ellenőrzése pedig teljesen véletlenszerűen zajlott, egyiküket egy sima fűzött karkötővel is beengedték.
A biztonságiaknál sokkal profibbak voltak az úgynevezett Awareness Team tagjai, akik mindenben segítettek, többek közt a Cashless-rendszer működését is elmagyarázták. Fontos részlet, hogy a fesztiválon nem lehetett sem kártyával, sem készpénzzel fizetni, a karszalagunkra kellett pénzt töltetni a Rolling Loud applikációján keresztül. Ez pár percet vett igénybe a beléptetés után, és szépen lehetett követni a tranzakciókat a telefonunkon, ha pedig fogyóban volt a pénzünk, a három euróba kerülő repoharakkal lehetett feltornászni az összeget, de ez inkább a leleményesek trükközése volt, akik felkészülten gyűjtötték az eldobált poharakat a földről. A sok ember miatt persze limitált volt az internetkapcsolat, így a tömegben állva nem tudtad, hogy mennyi maradt a keretedből, a feltöltőpont pedig messze volt ahhoz, hogy könnyen utalj magadnak újabb 30 eurót, ami az alsó limit volt.
A fesztiválon mindössze két színpadon mentek a koncertek, a Snipes Stage-re a kisebb fellépőket tették, a Loud Stage pedig a headlinerek és a nagyobb nevek gyűjtőhelye volt. A két színpad küzdőterét kerítéssel választották el, de párhuzamosan egymás mellett helyezkedtek el, így nehéz volt elkerülni, hogy ne szóljanak egybe az amúgy profin hangosított, hátulról is hallható koncertek. A VIP-ből, illetve egy másik, bárral összekötött partiállomásról pedig még inkább átdübörgött a zene, egyszer Flo Rida, másszor Kendrick Lamar új slágere. A helyszínen arra is érkezett panasz, hogy a VIP-karszalaggal rendelkezőket nem engedték be a nekik elkülönített szekcióba, mivel csurig volt az erre fenntartott, meglehetősen szűkös hely.
A két színpad közti átjárás egyébként nem volt egyszerű, és az egész fesztiválon sokat kellett taktikázni, komoly stratégia és okos időbeosztás kellett ahhoz, hogy egy-egy koncert előtt eljuss egy mobil vécébe, megtudd az egyenleged, italt szerezz valamelyik pultból, ahol szombat este 9-re kifogytak többféle alkoholból is, és megtaláld a legrövidebb utat a Snipestól a Loud Stage-ig.
„Lehet, hogy vársz fél órát, majd mire sorra kerülsz, nincs vodka. Ha tudnám angolul mondani, most úgy is szidnám” – bosszankodott mellettem egy magyar fesztiválozó. Ezek után valódi megmentőként tekintettek sokan a feltorlódott tömegbe besétáló sörcsapoló emberekre, akik egy óriási repohártoronnyal a kezükben egyensúlyoztak és piát pumpáltak a poharadba a hátukon lévő tartályból.
Egy Ottakringer sörért 6 euró 80 centet kértek, egy rumos kóla vagy egy gin tonic 11 euróba fájt, étkezni pedig relatíve olcsón lehetett a meglepően gazdag kínálatból. Egy doboz kínai ára 9 és 10 euró között mozgott, hasonló áron volt sushi és különböző poke bowlok, a kürtőskalács szintén 9 euró volt, az indiai ételeknek pedig ugyanígy hasonló volt az árfekvésük, de azért volt sajtburger hasábbal 19 euróért is. Aki még olcsóbban akarta megúszni, az a kinti bejáratnál lévő Billában tárazhatott be gyümölcsből, sörből, fagyiból és más instant termékekből, de grillezett húsokat és virsliket is lehetett kérni 5-6 euróért.
A legmelegebb, szombati napon óriási volt a por, a fesztivál sokak által emlegetett rákfenéje, emiatt mindenki az arcára tekerte a pólóját, ami a végére szinte olyan lett, mint egy sivatagi egyenruha. A tömegben minden harmadik ember úgy nézett ki, mintha egy ütközetre készülne a Dűne egyik jelenetében. Akármerre mentem a nagy port kavaró nagykoncertek után, köhögő, szemüket törölgető emberekbe botlottam a Mariahilferstrassén 4 euróért vásárolt orvosi maszkomban, amit perverz nosztalgiával viseltem a Covid után. Szigeten edződött fesztiválozóként ez nem volt újszerű probléma, a közlekedési gondok, illetve a vízhiány mellett mégis ez volt a harmadik káoszelem, amit minden kommentszekcióban felhoztak.
Tikkasztó hőségben és ebben a porfelhőben lépett színpadra Trippie Redd, aki Chief Keefet helyettesítette, mert az nem tudott megjelenni a vízumával kapcsolatos adminisztratív és jogi akadályok miatt. A chicagói rapper az egyik legjobban várt előadó volt sokak számára, a végére azonban csak egy lett a sok, fellépését lemondó előadó (Sexyy Red, Flo Milli, Veeze, Sheck Wes) mellett. Trippie megúszós, de viszonylag lelkes volt, mégis csak és kizárólag a slágereivel mozgatta meg rajongóit, néha tapsot sem kapott, ezt fegyverlövések és duda hangjával próbálta ellensúlyozni a dj-je. Olyan volt, mintha Playboi Carti változó minőségű előzenekarát hallottam volna a gitárszólós intrókkal, az a capellában szépen ordító Trippie mégis küzdött, és kevésbé volt beleszarós, mint pár korábbi koncertjén. A SoundCloud-korszakban szerzett momentuma viszont érezhetően elmúlt.
A fő attrakció Playboi Carti, korunk épp leghájpoltabb rappere volt, akinek mémesült aurája uralta a szombati napot. Valószínűleg akkor is tízezrek váltottak volna jegyet a második alkalomra, ha csak az ő neve szerepel a lineupban.
„Carti, szent megmentőnk, óvj meg minket a sok portól ma este”
– írta egy kommentelő a Rolling Loud egyik cartis Instagram-posztja alá, amit azóta eltávolítottak a profilról. A rapper körülbelül 15 perc késéssel indított, ami legalább annyira megszokott tőle, mint a turnéinak tologatása és törölgetése. Ahogy 12 millió követős Instagramján, úgy a színpadon sem látod őt, távolról maximum a sziluettje vehető ki, a két fő kivetítőn pedig sokszor csak egy ködös fehér képet lehetett látni, leginkább csak a két hátrébb elhelyezett kijelzőn lehetett elcsípni az alakját.
Ez a fajta kreált, művi rejtélyesség a produkció lelke, és mozgatórugója, de valahol a hibája is: a rapper nem mutogatja magát, a mikrofonba is változó gyakorisággal szól, helyette viszont sikoltozik és üvölt, ami néha tényleg hidegrázós. A rapper a Rolling Loudon most mégis egészen sokszor beszélt a mikrofonba, a szokásos „I Love You” mellett azt is többször mantrázta, hogy ne felejtsünk el vizet inni. Mindez elég ironikus volt azon a fesztiválon, ahol napokig mindenki a víztöltő állomások hiányára panaszkodott.
A nyers és elborult Carti koncertek dinamikája és pszichológiája is egészen érdekes. Minden dalt megelőz egy sejtelmes instrumentális felvezető, amit többnyire Ojivolta, a rapper állandó gitárosa és producere játszik le, a rajongók ilyenkor egymásra licitálva, dalról dalra találgatják, hogy melyik szám következhet épp. Ez az egyszerű, de nagyszerű technika jó feszültség- és hangulatteremtő eszköz, Carti és egyfős zenekara pattanásig feszítik az idegeket és elhúzzák a dropokat, amik így sokadjára is hasonlóan átütően hatnak élőben, pláne a stroboszkópok állandó villódzása és a felcsapó lángnyelvek mellett. Mindez a magas és mély rikácsolással ötvözve egészen páratlan, szinte hardcore elegyet alkot, ezzel ha nem is reformálja meg alapjaiban a műfajt, de kitágítja a hiphopkoncertek határait.
Bár Carti régóta ígérgeti, még mindig nem jelent meg az új lemeze, aminek Instagramon és YouTube-on közzétett – streamingfelületekről máig hiányzó – dalokkal ágyazott meg. 2023 közepén kezdett új érát búcsút intve a babahangon gügyögő Cartinak, és jött a mély és érces hangú Carti korszaka, ami Travis Scott Feinjével indult el. Sokat dob a produkción, hogy Carti néhány régi klasszikus (R.I.P., Stop Breathing, Sky) mellett szinte csak az új dalait játssza, a 2024, a Hoodbyair, a Ketamine és társai pedig pont azért ütnek akkorát élesben, mert friss, élőben még mindig csak párszor bemutatott darabjai a diszkográfiának. Carti első mixtape-jén felnőtt tinédzser énem ezzel kipipálhatott egy régi bakancslistás pontot.
Már-már tömegpszichózis-szerű a hatás, amit a rapper kivált a fellépésein. Valami furcsa, fanatizmussal keveredő téboly végig ott ólálkodik a levegőben, amikor Carti előad, ezt pedig minimum egyszer érdekes átélni. A tömegben voltak egészen riasztó jelenetek is, a démoni energiák pedig egészen furcsa formát öltöttek: egy három-négy fős társaság ököllel kezdte ütlegelni a többieket a pogóban, orrokat vertek be, a földre esőket pedig megrugdosták.
Az eső majdnem kinyírta, de meg is mentette a fesztivált
A második nap végén ismét busszal próbálkoztam visszajutni Bécsbe, ami a feltorlódó tömeg miatt még sokkal lassabb folyamat volt, az éjféli indulásra biztosan rá kellett számolni három és fél órát. A három nap alatt nem tudták orvosolni a problémát, helyette ugyanazzal a technikával éltek: kordonok közé terelték az embereket, és szakaszosan engedtek át mindenkit fél-egy órás intervallumokban.
A harmadik nap elején kipróbáltam a taxis közlekedést a belvárosból Ebreichsdorfba, ami a borsos árat leszámítva (67 euró) eleinte jól hangzott, azonban a taxiparkolót érthetetlen módon egy olyan szektorba helyezték, ami több kilométerre található a fesztivál helyszínétől.
Így az autóút mellett erőltetett menetben vonultam az erdős, mezős területeken a többi fesztiválozóval együtt, akik elmondták, hogy a harmadik napjukon kezdenek belefásulni a monoton menetelésbe. Volt olyan társaság is, amiből többek lemorzsolódtak: hiába volt háromnapos bérletük, a finálét már inkább nem vállalták be, annyi viszontagsággal járt az első 48 órájuk.
Előre nem lehetett látni, hogy megváltást vagy még nagyobb káoszt hoz majd az eső a harmadik napon. Ice Spice-ra már csapadékos, de fülledt időben várakoztunk, majd színpadra lépett az új generáció első számú, mégis vitatott tehetségű női rappere,
én pedig szemtanúja lehettem életem talán legrosszabb és legingerszegényebb rapkoncertjének, pedig mindig is bírtam a munkásságát.
Ice Spice jól eladható, könnyen beazonosítható figura, azt viszont már több fesztiválfellépéséről készült videóból le lehetett szűrni, hogy nem koncertkompatibilis a produkciója. Kicsit úgy mozog a színpadon, mint egy TikTokon élőző NPC: szívecskét mutat, nyelvet nyújt, segget ráz, majd újra megismétli ezeket kis kihagyással. Nem mellesleg sok számából egyszerűen hiányoznak a trapzenében megszokott dropok, így volt olyan, hogy a Delinél két pogókört is nyitottak a rajongók, majd szép lassan visszazártak, mert nem volt mire egymásba rohanniuk.
Riasztó volt látni, hogy a produkciója maximális közönyt váltott ki a tömegből, csak akkor kapott valódi ovációt, amikor twerkelt, meg akkor, amikor lejátszotta Pinkpantheress-szel közös számát. Ennek ellenére meg kell hagyni, hogy még így is neki volt a legkreatívabb vizuálja mindenki közül. Míg Playboi Carti mögött egy üres kijelző villogott, itt minden dal mellé más és más vizuális megoldásokat alkalmaztak. Volt még némi öröm akkor, amikor Ice Spice felhívta magához Lil Tjay-t, New York másik nagy reménységét, amikor viszont lejátszotta a Karmát Taylor Swfittől, és a Swiftie-ket üdvözölte, többen pfujolni kezdtek. Ice Spice reakciója azóta a sajtót is körbejárta: Ice az utálkozóknak egy kedves puszit küldött ajándékba.
A koncert során szinte tapintani lehetett, hogy nagyon küzdenek a színpadon azért, hogy kihúzzák a végéig, egy ponton pedig több figyelmet kaptak a rózsaszín, Ice Spice alakjával ellátott amerikai zászlót lobogtató férfi rajongók, mint maga az előadó. „Ő a legjobb női rapper. Ice Spice, Németország imád téged” – mondta nekem a sikertelen pogóba zászlóval rohanó srác a koncert végén.
Ehhez képest üdítő volt látni Don Toliver fellépését, aki Travis Scott felfedezettjéből az évek során Kali Uchis párja, és alanyi jogon is helytálló, szuverén A listás előadó lett. Képes volt építeni egy stabil, nem (csak) TikTokról összekukázott rajongói bázist, akik ki is tettek magukért a koncertjén, és nem csak a slágerekért voltak ott, amiket Toliver kivételesen pontosan adott át, egyedien hajlítgatott, autotune-os hangján, minimális playback segítségével. Toliver legújabb lemeze, a Hardstone Psycho egy erősen gitárorientált traplemez, ami élesben is frissen szólt a bomba zenekarnak hála, talán jót is tett, hogy főleg az új dalok domináltak a setlistben.
Ezután egyre csak romlott az idő, Young Nudy fesztelen és jópofa koncertjét (ami a fesztivál egyik leglazább pontja volt) már szakadó esőben lehetett elcsípni. A sok visszamondott fellépés után sokakat megrázott, hogy Offset, az egykori Migos formáció rappere a nagyszínpadról átkerült a Snipes Stage-re, és Travis Scott-tal egy idősávba rakták a koncertjét. Offset egyik járatát törölték, ezért délután helyett csak este érkezett meg, és óriási viharban kezdett bele a biztonságos, de stabil slágermustrába, amire közel annyian voltak kíváncsiak a kisebb színpadnál, mintha a Loud Stage-nél lettünk volna.
Talán harminc perce sem ment a koncertje, majd a Ric Flair Drip után elsötétült a színpad. Látni lehetett, ahogy felszaladt hozzá egy biztonsági, és azt mondta neki, hogy még öt perce van, ezután lefújták a show-t, az embereket pedig biztonsági okok miatt átterelték a nagyszínpadhoz. Ezután kezdődött a valódi lejtmenet, a Rolling Loud pedig közel volt ahhoz, hogy az utolsó pillanatban teljesen szétessen.
Itt rögtön kiütközött a fesztivál egyik legnagyobb hibája: a kommunikáció hiánya.
Offset koncertje után felrohant a színpadra az esemény kommunikációs vezetője, egy bizonyos Georgie, aki épphogy bemutatkozott, le is küldték. Ezután több mint 60 ezer ember egyszerre tapogatózott a sötétben, a kijelzőkre írt szűkszavú figyelmeztetésen kívül (miszerint a Snipes Stage-et biztonsági okokból bezárják) több mint egy órán át nem jött hivatalos tájékoztatás arról, hogy meg lesz-e tartva Travis Scott koncertje (amit időközben későbbre toltak), vagy vége a fesztiválnak az egyre elharapódzó időjárási viszonyok miatt. Az eső végül hangulatos show-elemből zavaró tényezővé vált, ami miatt a fesztivál sorsa is megkérdőjeleződött.
Az valahogy mégis a sors iróniája, hogy a csapadék volt az, ami megmentette az embereket a portól, ha már a szervezés képtelen volt orvosolni a gondot a nagyszínpad első szekciójába leszórt parafát leszámítva.
Sokan hazaindultak (volt, aki TikTokon azzal viccelődött, hogy a közepes show-t kihagyva „csak” három óra alatt haza tudnak majd érni), majd másfél óra elteltével egy másik munkatárs bejelentette, hogy Travis Scott, az este főfellépője hamarosan következik. Bár a fesztivál kommentszekciói eddigre lángokban álltak, a munkatárs derűsen megköszönte, hogy mindenki ilyen kitartóan várt az elmúlt napokban a buszokra és hogy ilyen szépen tűrték a nehézségeket.
Közel két óra csúszással este 11 órakor színpadra lépett Travis Scott, akire a várakozási idő vége felé már többen dühösen fújoltak, igaz volt, aki pankrációzott unalmában.
És bár soha nem hittem volna, hogy hallom ezt, de fültanúja lehettem a németül kántált
„Travis, du Arschloch”, avagy a „Travis, te seggfej” rigmusoknak is.
Travis egy feltüzelt, türelmét vesztett, mégis fanatikusan rajongó tömeg elé lépett ki, akik még úgy is a tenyeréből ettek, hogy előtte a pokolra kívánták a rappert és a fesztivál szervezőit is. Mégis, érezhető volt némi sietség, a hangmérnökök mintha utolsó pillanatban próbálták volna helyrehozni az itt-ott hamis és elcsúszó első dalokat. Scotték is rágyorsítottak, és elkezdték a rapper dalainak rövidített, már-már TikTok-kompatibilis verzióit játszani: megvárták a dropokat, majd Chase B, az előadó dj-je rá is keverte a következő dalt.
Ha már ott volt, Travis Scott nagy felfedezettje, Don Toliver is beköszönt, és megérdemelt ovációt kapott. Mégis a Playboi Cartival közös, közönségkedvenc Fein volt az (bár már képtelen vagyok bulikban bólogatni rá, nem kétség, hogy ezt a dalt valóban erre tervezték), amit egymás után kétszer, majd egyszer ráadásként harmadszorra is lejátszottak, ami az egész fesztivál legkaotikusabb, mégis legerősebb pogójához vezetett. Annyi ember torlódott össze, hogy bizonyos pontokon jogosan juthatott eszünkbe a tíz ember életébe került Astroworld-tragédia, az egymásnak nyomott testek közül sokan pánikolva próbáltak kibújni és elhagyni a helyszínt.
A fináléban az I Know-t a capellában énekelte a közönség, Travis Scott pedig élőben is megmutatta, hogy bármikor képes arra, hogy tovább hergelje a rajongóit, ilyen hangos és libabőröztető kántálást talán még soha sem hallottam egy koncerten sem. Scottnak végül Offsethez hasonlóan elég hirtelen, körülbelül negyvenpercnyi koncertidő után távoznia kellett, így nem jutott idő a hálálkodásra és a monologizálásra sem, a durva tetőpont után újra a fesztivál mostoha realitásaival kellett szembenézni, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem lett nagyobb felbuzdulás a hazajutás során.
A Scott koncertjén összetorlódó embertömeg ezresével indult meg a néhány kilométerre lévő buszok és parkolók felé, a mezőkön pedig eluralkodott a káosz, ami a TikTokot is körbejárta. A füves területen felállított kordonok közé szorított emberekkel együtt órákig álltam egy helyben egy ponton egy toi toi mellé nyomva. Az embereknek fokozatosan fogyott a türelmük, többen elkezdték lábbal rugdosni a mobil vécéket, néhányan lázadást akartak szítani, és azt kiabálták, hogy „Riot!”, majd elkezdték bontogatni a kordonokat. Amikor pedig felszabadult előttük az út, fejvesztve sprinteltek át a mezőn.
A rendőrség is megjelent a helyszínen, akik higgadtan, hangosbemondókon keresztül próbálták csitítani a tömegeket, egyes tisztek pedig kedélyesen beszélgettek azokkal, akik tűrték a kialakult helyzetet. Eközben a parkolókban teljesen megbénult a forgalom, voltak, akik két-három órát is álltak egy helyben. A hazajutás összesen öt órát vett igénybe busszal és tömegközlekedéssel, a Bécs külvárosában található buszparkolóban pedig a túlterhelés miatt lehetetlen volt taxit foglalni, az éjszakai buszok pedig ritkásan jártak, a padkákon és megállókban várakozó fesztiválozók elárasztották a városközpontot.
Az utolsó napon nagyobb rendőri jelenlét volt tapasztalható, és a mentősök is gyakrabban jártak a fesztiválon, volt, akit hordágyon szállítottak el, egy másik sérültet pedig egy kézi raklapmozgatón toltak a barátai. Ennek kapcsán kerestük a Rolling Loud Europe sajtóosztályát, akik egy német nyelvű közleményre hivatkozva tájékoztattak, hogy összesen mintegy 500 vöröskeresztes munkatárs volt a helyszínen más orvosi szervezetekkel együtt, hogy szükség esetén a fesztiválozókat ellássák. A közlemény szerint kisebb sérülések, vágások, horzsolások és rándulások, valamint keringési és hőpanaszok miatt nyújtottak segítséget, összesen 904 személyt láttak el a három nap alatt, akiknek többsége gyorsan vissza tudott térni a fesztiválra, míg 65 személyt szállítottak a közeli kórházakba.
Bár egyes pontjain közel volt hozzá, a Rolling Loud Europe-ból végül nem lett katasztrófába torkolló Fyre fesztivál. A kavarodás mégis végigkísérte a fesztiválozók napjait, egyedül a koncerteken lehetett elfelejteni azt az őskáoszt, ami a valóságban uralkodott. A legtöbb magyar megszólaló szerint az ülőhelyek hiánya, a por, a lassú kiszolgálás és a sorra lemondott koncertek tönkretették az élményt, az óriási távolságok és a hosszú utazás miatt pedig sok kedvencük koncertjéről le is maradtak. „Azért lehet, mert ez az első Rolling Loud itt, de egyszerűen kevés a hely ennyi embernek” – említette az egyik Bécsben élő magyar.
Ezenfelül kifogásolták a barkács módon elhelyezett, vészmegoldásként utolsó pillanatban kihelyezett vízcsapokat, amik miatt sárban cuppogó fesztiválozókat lehetett látni mindenfelé az utolsó nap során.
„A Nova Rockon talán lehet ilyen, de ez a Rolling Loud” – mondták.
Ha megnézzük a Rolling Loud Europe közösségi médiás profiljait, azt hihetnénk, hogy minden flottul ment: míg a fesztiválozók kordondöntögető, sprintelő tömegekről tettek ki felvételeket és arra panaszkodtak, hogy állatként bántak velük, a fesztivál oldalain kézzelfogható közlemények helyett a legjobb outfiteket mutogatták és Carti sikolyait imitáló fanok kiáltásait pontozhattuk egy tízes skálán.