2024. július 9. – 20:22
A Sárkányok háza első évadát elég vegyesen fogadta a közönség: egyrészről pozitívan, mert mégis csak George R. R. Martin egy másik könyve (Tűz és vér) alapján készült, másrészről kicsit negatívan, mert a Trónok harcához képest sokkal inkább királydráma-fókuszú a cselekmény, a mezei nézőket könnyen összezavaró időugrásokról nem is beszélve.
Az HBO viszont hülye lett volna itt abbahagyni a sztorit, ráadásul a hivatalosan kiadott (az HBO az első évadból csak az első kettő és az utolsó rész adatait publikálta) amerikai nézettségek szerint is jó számokat produkált a Sárkányok háza. Még úgy is, hogy az anyasorozat színvonalához azért nehezen lehetett hasonlítani. Egészen mostanáig, mert a legutóbb megjelent epizód a második évadból olyat mutatott, amire talán még a Trónok harca sem volt képes.
Figyelem! Spoilerek következnek a Sárkányok háza második évada negyedik részének végéig!
Az első évadnak ott lett vége, hogy küszöbön a polgárháború a Targaryen- ház két leágazása között, miután meghalt a több évtizeden át békében kormányzó Viserys király. Az egyik oldalon Viserys fia, a frissen trónra került, de a felelős irányításra alkalmatlan Aegon (a zöldek), a másik oldalon Rhaenyra (a feketék), Viserys első szülött gyermeke, akire a király eredetileg hagyni akarta a birodalmat.
Az első évad talán legnagyobb hibája az volt, hogy a cselekmény időzítése sok helyen nagyon billegett. Ahogy az After+ adásában is beszéltünk róla, hol nagyon rohant a történet, hol túl kevés időt töltött fontos részeken, hol olyan szálakat hozott be, amelyeket aztán csak sokkal később vagy egyáltalán nem bontott ki. Arról nem is beszélve, hogy amíg a Trónok harcában érezni lehetett, hogy itt több kontinensen történik a cselekmény a havas északtól a forró Dorne-on át egészen Essosig, addig a Sárkányok háza gyakorlatilag csak Királyvárról és annak vonzáskörzetéről szól. Az epizódok nagy része így alig áll másból, mint gyengén megvilágított termekben feszülten beszélgető kosztümös emberekből. Persze ez is fontos része volt a Trónok harcának, de a Sárkányok házában annyira minden a királyi udvar körül forog, hogy már hiányzik az erdőben baktató egyszerű lovagok látványa.
Szóval az első évad inkább egy gyors képbe hozó a fontosabb történelmi és kontextusos hátterekről, köztük Rhaenyra és Alicent kapcsolatáról, a gyerekeikről, férjeikről, szeretőikről és a király udvar tagjainak előre kalkulálható hátsó szándékairól. Nem véletlen az sem, hogy a készítőknek színészcserével járó időugrásokra is szükségük volt, mert csak így juthattak el végre a második évadban az igazi látványos történésekhez, és persze a sárkányok bevetéséhez.
A második évad eddigi három része nagyon röviden így foglalható össze:
- a feketék és a zöldek elkezdték legyilkolni egymás gyerekeit;
- mindkét oldal igyekszik szövetségeket és seregeket gyűjteni;
- egyre többször merül fel a sárkányok bevetése;
- és közben az emberek ki-be járkálnak az elvileg szigorúan őrzött királyi termekbe.
A harmadik részben Rhaenyra még valahogy próbál békét teremteni a két ellenséges fél között, de nem jár sikerrel, hiába kockáztat ennek érdekében mindent, és sétál be szinte szó szerint az oroszlán barlangjába. Mindeközben a király anyjával háló, a király jobbkezévé emelt Criston Cole elindult a seregével elfoglalni a feketék városait, vagyis tényleg elkezdődött a háború.
Az epizód egyik legerősebb pillanata (bár az utolsó 15-20 perc annyira elképesztő, hogy arról majd később külön) nem egy kósza csatajelenet vagy egy újabb sokkoló gyilkosság, hanem egy igazi Trónok harca-momentum: ülnek mindenféle nagy hatalmú emberek egy asztalnál, és a királlyal vitatkoznak. Csakhogy a király egy narcisztikus, láthatóan alkoholizmusba fulladó pszichopata, aki úgy lett király, hogy igazából bármi szívesebben lett volna. Amikor Aegon észleli, hogy egyesek a háta mögött hoztak meg katonai döntéseket, éktelen haragra gerjed, és mivel ő a király, igazából bárkivel csinálhat bármikor bármit, ezért a nála jóval okosabb és tapasztaltabb emberei csak zavarodottan pislognak minden hülyeségére. Kivéve Aemond.
Aemond Targaryen a második évadra a sorozat egyik legerősebb karakterévé vált, és őt látva kap igazán értelmet az első évad egyenetlensége: a többiek által bullyingolt Targaryen herceg, aki képtelen megülni egy sárkányt, már most az egyik legrettegettebb arca a birodalomnak, aki gond nélkül nyúl át bátyja és uralkodója feje fölött is, ha erre van szükség.
Aemond és Daemon között sok hasonlóságot látni, csakhogy amíg a kegyetlen Daemont a készítők próbálják utólag humanizálni, addig Aemond traumáit ismerjük egészen gyerekkorától kezdve, így sokkal félelmetesebb minden képernyőn töltött jelenete. És persze ez az őt alakító Ewan Mitchellnek is köszönhető, aki fél szemmel is úgy tud nézni, hogy attól még a közepes méretű sárkány is maga alá csinálna.
A Targaryenek ugyebár beszélik az ősi, valíriai nyelvet, és ugyan a sorozatban ezt itt-ott elővették a készítők, rég volt már tényleges funkciója annak, hogy a királyi család képes úgy beszélgetni egymással a többiek előtt, hogy csak ők értik. Itt viszont, amikor Aemond átvált valíriai nyelvre, és gyakorlatilag pár mondattal a földbe döngöli uralkodó bátyját a bambán bámuló szövetségesek füle hallatára, az szó szerint hátborzongató. Érezni a feszültséget, hogy van egy kisebbik testvér, aki minden tekintetben alkalmasabb lenne a birodalom vezetésére, de kénytelen a háttérben mozgatni a szálakat, mert később született a bátyjánál, így egy komplett idiótát ültettek az apja vastrónjára. Ez a komplett idióta pedig láthatóan egyedül a saját testvérétől tart igazán. A csúcspont dramaturgiailag ez a jelenet, de aztán elérkezünk az utolsó 15-20 perchez, amihez hasonlót még a Trónok harcában is alig lehetett látni, ha egyáltalán.
Varjúpihenő (Rook’s Rest) felé tart a zöldek serege, és mindkét fél felkészült arra, hogy bevesse a sárkányokat. Egyik oldalon Rhaenyst vetik be, aki sohasem dolgozta fel, hogy nem lehetett uralkodó csak azért, mert nő. Rhaenys erre az epizódra ért be igazán karakterként, eddig főleg csak a savanyú Targaryen hölgy volt, akinek a férje minden áron magasabbra akar jutni. Kettőjük szerelme és kapcsolata tűnt az egyetlen igazán őszinte szerelemnek az egész sorozatban, de aztán történik egy újabb kulcsjelenet, ami ismét megmagyaráz egy fura történetszálat az eddigi részekből: megismeri Alynt, aki elvileg megmentette a férje életét, de ahogy találkoznak, rájön, hogy a férfi valószínűleg a férje eltitkolt gyereke egy másik nőtől. Nem csoda, hogy ezután önként vállalkozik arra, hogy sárkányával Varjúpihenő segítségére siessen tudva azt, hogy ez akár az utolsó ütközete is lehet.
Rhaenys éveken át abba menekült, hogy nem lehetett ugyan uralkodó, de legalább olyan férjet talált, akivel tényleg őszintén szerethették egymást. Amikor ez az illúzió is szertefoszlott, önként rohant a saját halálába.
A Varjúpihenőnél történt csata pedig tényleg az egyik legfantasztikusabb harcjelenet, amit ehhez hasonló tévésorozatban valaha látni lehetett. Egyik oldalon ott vannak a várat védő katonák, másik oldalon az erdőből a tisztásra érkező támadók. Majd szép lassan megjelenik az egyik sárkány, és végre igazán érezni a súlyát annak, ha egy két-három emelet magas, tűzokádó gyilkológép megjelenik a harcmezőn. Pláne, ha aztán megjelenik még kettő.
Alapból rettentő nyomasztó lehet pajzsokkal meg kardokkal futkorászni egy mezőn, miközben folyamatosan nyilakkal próbálják kiszúrni a szemünket, de amikor megérkezik az első sárkány, akkor érezni igazán a különbséget a Trónok harca és a Sárkányok háza között.
Persze, az első évadban is már láthattuk a Ráketető elleni harcnál, hogy mire képes egy sárkány, de az mégiscsak egy leszámolás volt valami kis szigetecske szedett-vedett kalózai ellen. Itt viszont két klasszikus lovagi sereg mellett jelennek meg ezek a csodás lények, hogy hamar egyértelművé tegyék: itt tényleg minden a Targaryenekről szól, mindenki más csak egy kis hangya, akit vagy eltaposnak, vagy nem.
Maga a sárkányok megjelenése is egészen költői:
- ott van Aemond a birodalom legnagyobb sárkányával, aki miatt kitört ez az egész polgárháború;
- ott van Rhaenys, aki ha királynő lett volna, lehet, sosem jutunk idáig; és
- ott van Aegon, aki aktuális király, aki bármit szívesebben csinálna, mint részegen sárkányon lovagolna a birodalma érdekében.
A készítők pedig tényleg beleadtak apait-anyait, hogy a sárkányok ne csak sok pénzért készített számítógépes animációk legyenek, hanem tűzben és vérben tocsogó halálhozók. Az a lassított jelenet, amikor két sárkány a földre zuhan, és lassítva láthatjuk a sima lovagokat, ahogy menekülni próbálnak, már-már olyan hangulatot áraszt, mint a partra szállás a Ryan közlegény megmentésében.
A sárkányok közti harc is jóval több kivehetetlen jelenetek sokaságánál, tényleg érezni minden dracarys súlyát és azt is, hogy az adott Targaryen fejében mi lehet, ahogy összecsapnak ezekkel a gigászi lényekkel. És ekkor jön a legnagyobb csavar: amikor Rhaenys és Aegon egymással hadakozik, oldalról megérkezik Aemond, aki mindkettőre tüzel ezzel egyszerre ártva az ellenségének és saját bátyjának is, aki láthatóan totálisan alkalmatlan a királyi posztra. Ez a hideg számítás az, ami igazán ijesztővé tehet egy jó Trónok harca-karaktert.
A negyedik epizód tehát nem csak azért zseniális, mert elképesztő sárkányháborút kapnak a nézők, ráadásul olyat, ami simán megállná a helyét a mozikban is. A Trónok harca utolsó részeivel ellentétben itt minden szárnycsapásnak és tűzcsóvának megvan a fontos funkciója, nem csupán a látvány kedvéért szabadítják rá őket a nézőre. Egyszerre látjuk a sima lovagok tehetetlenségét a kolosszusok árnyékában, látjuk az uralkodók már-már isteni szintre emelt hatalmát, és látjuk azt a klasszikus, egymást hátba szúró, saját rokonainknak is ártó királydrámát, ami annyira szórakoztatóvá teszi George R. R. Martin világát.
Már csak négy rész van hátra az évadból, és a Tűz és vér könyv ismerete nélkül nehéz megjósolnom, mi várható még, de ezt nagyon nehéz lesz felülmúlni. Fontos karaktereket vesztettünk el, végre egymásnak engedték a sárkányokat, és a polgárháború felpörgött a maximumra. Persze, amíg Daemon Harrenhalban pöcsöl és rémeket lát, addig még bőven lehet arra várni, hogy végre nyeregbe üljön, és helyrebillentse az erőviszonyokat. Alig várom például azt, hogy Aemond és Daemon végre egy helyen legyen, és váltsanak pár gyilkos pillantást, mielőtt elszabadulnak a sárkányaikkal. Ez pedig fantasztikus jövőt jósol a sorozatnak hosszú távon, és végre visszahozta a reményét annak, hogy igenis van élet a Trónok harca elbaltázott befejezésén túl.
