2024. július 31. – 12:11
A Telex After albumkritikáiban az elmúlt hetek lemezmegjelenéseiből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.
Desh & Young Fly: BAKPAKK (4,5/10)
Másodjára állt össze egy rövid EP-re Desh és Young Fly, akik, jóllehet Azahriah mellett szereztek nevet maguknak, már a saját lábukon állva is milliós megtekintéseket és slágereket hoznak. A Bakpakk a maga prosztóságával lényegében ennek a már megalapozott hírnévnek a bebetonozása, ami nagy előrelépést nem hoz, de a megtekintések terén biztosan új magasságokba emeli a duót.
A két előadó azt a bombabiztos receptet alkalmazza, ami már kétszer is bevált nekik, és óriási sikert aratott: tavaly már összeálltak a szintén öt dalt tartalmazó Carpe Diem EP-re, és ugyanígy öt dal került az Azahriah-val közös Tripq EP-re is, azonban mind közül a Bakpakk a legrövidebb kiadvány a maga 11 percével.
A Bakpakkot nem szabad – és nem is lehet – igazán komolyan venni, és EP-nek is alig tekinthető, inkább csak egy laza dalgyűjtemény, aminek fő célja a siker és a lejátszások maximálása.
Hossza a leamortizált koncentrációs képességünkkel is leküzdhető, mire sok lenne, már véget is ér, minden dal működik egymagában is, és biztosan tömegeket fognak mozgatni a Budapest Parkban Desh augusztus elsejei első önálló koncertjén. Talán épp emiatt adták ki a fellépés előtt.
„Sláger EP-t akartunk gyártani. Egy nagylemeznyi dalt írtunk, de az EP-re csak olyan számok kerültek, amik önállóan megállják a helyüket, és slágerekké válhatnak. Az alkotási folyamat igazi csapatmunka volt: a tesómtól Azin és a menedzsment tagjain keresztül Somogyvári Daniig mindenki beletette, amit csak tudott” – nyilatkozta Young Fly a Bakpakkról, ami tényleg nem akar több lenni ennél, és ezt büszkén fel is vállalják.
A Fiestát idéző Mokka és a Choko Mommy című dalon legalább annyira jót nevettem, mint a komolyan vehetetlen, mesterségesintelligencia-hatású lemezborítón, amin Desh és Young Fly nagyra nőtt óvodásokként jelennek meg, hátukon egy aranyszínű bakpakkal (hátizsákkal) és a csuklójukon csillogó órákkal.
Az új EP (melyen van afro trap, karibi lüktetésű afrobeates himnuszok, limonádépopos pillanatok és sok más ismert húzás) egy eladható, eklektikus katyvasz, melyhez nagyjából mindenhonnan csipegetett a csapat. Ugyanez igaz a vizualitásra is: az SUV klipjéhez az általában metálzenekarokkal dolgozó pécsi grafikuslegenda, Gróf Balázs rajzolt klipet, a Pannonia népviseletes, szüreti jeleneteket bemutató videója meg simán lehetne egy Tóth Gabi-klip is.
Azt hinnénk, hogy ennyi kultúrkör nem tud találkozni, erre láss csodát, mégis itt vagyunk. Bár annak ellenére, hogy találkoznak, sajnos nem tudnak igényes egészet adni.
Olyan, mintha a duó zenekészítésnél hasraütésszerűen húzna sorsot, és egy zenegenerátorra bízná, hogy épp g-funkos, lowriderből kifelé csápolós, VZS alapjait idéző flexhimnuszt (Bakpakk) vagy szirupos-csörgős szerelmi ódát (Mokka) írjanak. Amit dob a gép, azt úgyis alájuk rakja a fél szakmát alapokkal ellátó slágergyáros, Somogyvári Dániel, aki az összes dal producere volt.
Elvitathatatlan, hogy Desh és Young Fly saját, megkülönböztethető hangzást alakított ki együtt, a dalaikat pedig az egykaptafa trendingszámok közül is bármikor felismernénk. Ha már trending, azért túlzás lenne azt mondani, hogy kiemelkednek onnan, épphogy leuralják azt, tekintve, hogy az EP öt dalából négy rögtön a hazai toplista elején trónol.
Ez dicséretes, de épp emiatt értelemszerű, hogy nem lépünk túl a lakossági lépegetős-bólogatós formulán, amire lehet spiccesen lötyögni és pumpálni az MVM Dome-ban és a Budapest Parkban egy túlárazott fröccsel a kézben.
„Ez Budapest, nem pedig Atlanta” – énekli Young Fly a címadó Bakpakk című dalban, és teljesen igaza is van: az EP-n nem akarják behozni Amerikát, helyette mindent leural a balkáni butáskodás és ismételten a népdalos, törökös, magyar és angol nyelvet keverő hunglish dalötvözetek adják a projekt gerincét. Ezzel pedig Azahriah is maximálisan azonosul, és két dalban is tiszteletét teszi. Hiába hinnénk azt naivan, hogy az énekes-dalszerzőnek ez túl alantas hangzás, abszolút otthonosan mozog ezen a terepen a barátai társaságában, tovább erodálva a mulatós felé kacsingató saját hangzását.
Desh és Young Fly változó hanglejtéssel elmormogott-elbrümmögött mondókás dalainak prozódiája olyannyira ismerős és mémelhető, hogy néha már olyan érzésünk támad, hogy ezeket a számokat mi is simán elhalandzsázhatnánk. Bőven elég, ha az „ó-ó” jól hangzik a „popó” mellett, az „angyalka” pedig rímel a „bakpakkra”. Mindez kétségkívül fülbemászó, és hevesen szégyenkezve könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy két hallgatás után már azt mantrázzuk, hogy „Ma Cherie Mokka, La Vida Loca”.
Érhető, hogy Desh arra épít karriert, hogy mindenben kipróbálja magát, de még mindig nem tudjuk, hogy melyik a saját hangja, és milyen úton megy majd tovább. Egy biztos, Young Flynak jót tett, hogy kiszabadult a King Monroe kiadó fojtogató karmai közül, ahol először feltűnt, és Azahriah-ék holdudvarában találta fel újra önmagát. Nagy kár, hogy a zenei produktumon egyelőre Deshnél és Flynál sem érződik ennek a támogató zenei közegnek és a Supermanagementnek a hatása. Valakinek a prolit is profin kell csinálnia, ők pedig nagyon profin csinálják.
