Élet az ártérben: Az indokolatlanul optimisták, az örök rettegők, és akik szerint lesz, ami lesz

– Egyetlenegy darab szakembert sem látni. Mikor érkeznek?

– Itt vagyok én. Nem kell ide szakember…

– De gondolom, hogy ha itt elönt mindent a víz ugye, amit említettem, hogy itt tényleg félelmetesen fog kinézni ez az egész terület, akkor azért érkeznek majd segítők…

– Persze, hát jönnek a katasztrófavédelem, a tűzoltók, de nincs mit segítsenek, mert mi jobban tudjuk, hogy mit kell csinálni, mint ők.

– Ühüm.

A párbeszéd az ATV Napló vasárnap esti adásában hangzott el, amikor a riporter élőben kérdezte a budakalászi Ebihal büfé tulajdonosát, Darók Jánost a közelgő árvízről.

Bár a válaszok tűnhetnek viccesnek vagy Rejtő Jenő-inek, a személyes érintettség miatt is tudom, hogy Jani barátom nem viccelt, és nem is túlzott. Ő a Dunát bizonyos szempontból sokkal jobban ismeri, mint a vízügyesek. Már jó néhány árhullámot átélt, köztük a 2013-as rekordárvizet is. Tényleg tudja, mivel jár egy ilyen természeti jelenség, legalábbis ott, ahol lakik és ott, ahol a kultikus Ebihal büféje van. Szemben a Lupa-szigettel, amit éppen most, kedden önt el a víz.

A családommal évek óta a Lupa-szigeten élünk. 2023 decembere előtt tíz évig (azaz a 2013-as rekordárvíz óta) egyetlenegy olyan év sem volt, amikor 600 cm fölé emelkedett a folyó budapesti vízszintje. 2013 előtt néhány évente mindig voltak kisebb-nagyobb árvizek, 2011-ben, 2010-ben, 2006-ban, 2002-ben, de még lehetne sorolni. A még a harmincas években kiparcellázott szigeten lévő házak nagy része nyaralóként funkcionál, és mivel árterületre felhúzott ingatlanokról van szó, eleve magas lábakra épültek, a többségük tehát egy bizonyos szintig árvízbiztos. Ez nem mondható el más, ártérre épült ingatlanokról. A szigetet nagyjából 600-630-as vízállásnál borítja be teljesen víz, jelen sorok írásakor például már víz alatt van a nagy része.

A 2013-as árvíz után tehát több mint tíz évig nem jött be a szigetre a Duna (legfeljebb csak egy-egy részére), aminek meg is lett a következménye. A pockok és más rágcsálók például elszaporodtak, néhányan pedig beépítették a házaik alsó szintjeit is. (Mármint nem a pockok, hanem az emberek.)

Igaz, a több mint tíz éven át tartó árvízmentes időszak legalább annyira tűnt abnormálisnak, mint az, ami 2023 tele óta tapasztalható. Az elmúlt tíz hónapban most harmadszorra élnek át árvizet a szigeten élők. Kétségkívül a mostani a legnagyobb, amit már a parton lévő házak tulajdonosai is megszenvednek, sőt, leginkább ők. A budakalászi oldalon a karácsonyi árvíz csak néhány ingatlant érintett, a júniusi is kizárólag a szigetet, ez a mostani viszont szinte az összeset.

Decemberben éppen karácsony napján hurcolkodtunk át a túlpartra csónakon a családdal, hogy napokra a nővéremék balatoni nyaralójában bekkeljük ki az árvízi időt. Míg mások a szentestére készültek, mi azon izgultunk, hogy vajon milyen magas lesz a kertben a víz és mikor megy majd le 600 centi alá, hogy visszatérhessünk. Akkor „csak” 693 centin tetőzött a Duna a budapesti szakaszon, így a kertünkben kb. 90 centis volt a víz, a lábakon álló lakrészbe nem folyt be.

A január elsejét és a rá következő napokat így is takarítással töltöttük, és még szerencsénk is volt; január első napjaiban a meleg idő miatt nem a fagyott iszapot kellett eltávolítani a kertből, és meg lehetett nyitni a kerti csapokat, hogy a magas nyomású mosót is használni lehessen.

Aki ártérben él, és tényleg nagyon közel a Dunához, az évek alatt autodidakta vízügyi szakemberré válik, még ha kóklerré is. A Hydroinfóval kelek és fekszem mindennap, már csak a stég (elnézést, az úszómű) állítása miatt is ismernem kell a jelenlegi és a várható vízállást. Akkor is, ha éppen alig van víz a folyóban, és akkor is, ha árad. Az alvilági témákon kívül csak ez érdekel úgy igazán. Azt vettem észre magamon, hogy egy idő után már nemcsak a vízállás-előrejelzéseket figyeltem, de a várható csapadékmennyiséget, télen a hóhelyzetet, és a német, osztrák és szlovák oldalakat is nézegetem. És szerintem azon kevesek közé tartozom, aki a tél végén proaktívan keresi és el is olvassa az Országos Vízjelző Szolgálat honlapjára felkerült szakmai anyagot arról, hogy vajon tavasszal számítani lehet-e árvízre, vagy sem.

De van is értelme az információszerzésnek, és nem csak azért, hogy a kocsmában jól értesültnek tűnjek. Amikor például decemberben észrevettük, hogy a Duna vízgyűjtőjén rekordmagas lett a hóban tárolt víz mennyisége, a hosszú távú meteorológiai előrejelzés pedig december végére és januárra felmelegedést mutatott, rögtön megszólalt bennünk a vészcsengő: mi van akkor, ha ez a nagy mennyiségű hó elolvad és árvizet okoz?

A kérdés természetesen újságíróként is foglalkoztatott, ezért december 11-én (!) megkeresést küldtem a vízügynek, hogy mit gondolnak erről. „Jelenleg a sokéves maximum fölött van a hóban tárolt vízkészlet mennyisége a Duna vízgyűjtő területén Nagymaros felett. Passaunál meredek emelkedés látszik a Duna vízszintjén. A jelenleg is tapasztalható csapadékos idő okozhat-e árvizet Magyarországon a jelenlegi medertelítettség mellett a következő tíz napban?” – szólt az egyik kérdésem. Bár nem vagyok vízügyi szakember, sem meteorológus, de ekkor már sejtettem, hogy karácsony környékén árvíz lesz.

Mindenesetre a vízügyesek válasza megnyugtatott, mert a legfrissebb előrejelzésekre hivatkozva azt írták, hogy „a következő időszakban nem valószínű a készültségi szinteket, illetve Budapestnél az alsó rakpartok szintjét meghaladó vízállás”.

Sajnos azonban nem lett igazuk, a megérzésem jónak bizonyult. Olyannyira, hogy karácsonykor Budapesten a rakpartot is le kellett zárni.

A karácsonyi árvíz után hat hónappal újabb árvíz jött – ez is meglepett sokakat. A szigetet akkor is elhagytuk (két gyerekkel és két kutyával nem kockáztattunk). Természetesen akkor is elöntötte a kertet a víz, akkor is pakoltunk és takarítani kellett az iszapot, de legalább már nem annyit, mint januárban. Pedig tovább volt bent a víz, csak alacsonyabban, ezért nem hozott annyi iszapot.

Az árvízi védekezés már rutin. Mielőtt evakuáljuk magunkat, mindent felhordunk a felső szintre, a kajakokat pedig lent kikötjük. A stéget (úszóművet) is többszörösen bebiztosítjuk, hogy az uszadékok ne szakíthassák le. A hajókat biztonságba helyezzük. A házban teljesen áramtalanítunk. Néhány éve egy közeli raktárat is bérlünk folyamatosan, hogy ha túl sok felesleges cuccot halmozunk fel, akkor azokat legyen hová raknunk. A füvet érdemes lenyírni, mielőtt jön a víz, mert úgy később könnyebben lemossa róla az iszapot az eső.

Ha nagy az árvíz és sok víz mehet be egy épületbe, akkor tanácsos nyitva hagyni az ajtókat. A víz úgyis bejön, és ha sok víz jön be, akkor legalább gyorsabban ki is megy, ha megindul az apadás. Persze ha csak pár centin múlik, hogy bejön-e, akkor egyesek szerint érdemes a nyílászárók elé homokzsákokat tenni, vagy a nyílászárókat kiszilózni (nem ragasztóval!), de ez tényleg csak pár centis víznél hozhat eredményt, mármint akkor, ha pár centin múlik, bemegy-e. És igen, a vécét is érdemes lezárni, mert nemcsak a víz, de a csatornában lévő szar is úgy érzi árvíz idején, hogy eljött az ő ideje, a Kitörés Napja.

Azt tapasztaljuk egyébként, hogy ha magasabban van a víz és sokáig van bent, akkor elég sok iszapot hagy maga után. Nálunk például 2-3 teljes napot vett igénybe a ház alatti rész teljes kitakarítása az elmúlt két, a mostaninál kisebb árvíz után. Olyankor az ember legjobb barátja nem a Google, hanem a magasnyomású mosó és a hókotró lapát.

Apropó, iszap! Az iszap nagyon más, mint a közönséges sár – ezt is megtanultam a Duna mellett. És megtanulta a cipőm is, amiben tegnap ügyködtem, és amit a feleségem szerint a tegnapi mutatvány után nyugodtan dobhatok a kukába.

Hivatalosan az iszap a vízben lebegtetett hordalékból kiülepedő, vagy a jégár alatt szállított laza üledék. Ez jól hangzik, de szerintem politikailag túlságosan korrekt. Ideje kimondani: az iszap maga az ördög, csak más halmazállapotban!

Ha ennél konkrétabban szeretném meghatározni, akkor úgy írnám le, hogy egy nyálkás undormány, ami a cipőről, kutyáról sokkal nehezebben mosható le, mint az úgynevezett sár.

Az iszap az, ami megkeseríti az életünket. A kutyáról például az iszap sokszor csak akkor jön le, amikor már megszáradt, és természetesen már a lakásban, hogy ott szívjunk vele. Akkor pedig porszívóval vagy seprűvel lehet felszedni.

Ahogy a cikkem elején belinkelt ebihalas riportból is kiderül, aki ártérben él, az megtanul az árvízzel, és a vele járó kockázatokkal együtt élni, amúgy meg úgysincs más választása. Ilyenkor a helyiek által használt közösségi oldalakon hasznos vagy kevésbé hasznos tanácsokkal látják el egymást az emberek, és segítik is egymást, ha kell. Lupán óriási segítség, hogy már van a szigetnek saját, szakmailag felkészült önkéntes tűzoltó egysége, ennek a tagjai a gondnokkal karöltve gyakorlatilag minden nagyobb munkálatot elvégeznek az árvíz előtt és után, a vészhelyzetekben pedig bevethetők – és nem csak az árvizek idején.

Az árvíz örökös téma az ártérben élők körében. Az a jó benne, hogy bármikor szóba lehet hozni, mert mindig aktuális. Ha éppen nincs árvíz, akkor lehet arról beszélgetni, hogy vajon mikor lesz újra. Ha meg van, akkor ugye van. Azt is megfigyeltem, hogy az ártérben különféle árvízi iskolák vannak, és mindenki valamelyik iskola követője. Az iskolák követői különféle módokon közelítenek az árvízhez.

• Vannak az indokolatlanul optimisták. Ők azok, akik 2023 decemberéig (tehát a karácsonyi árvízig) azt hangoztatták, hogy már soha a büdös életbe nem lesz árvíz, hiszen már tíz éve nem volt.
• Külön csoportot alkotnak az örök rettegők, akik pár csepp eső után 2013-as árvizet vizionálnak, és legszívesebben egy kis patakot látnának a Duna medrében.
• A beleszarok, lesz, ami lesz iskola követőinek is széles tábora van, őket nem is annyira érdekli ez a téma.
• A nyugodt erő képviselői nem szarnak bele, de nem is idegesítik fel magukat, ők egyébként a legszerencsésebbek és a legalkalmasabbak az ártérben élésre.
• Vannak a rácsodálkozók, akik bár az ártérben élnek, de őszintén meglepődnek, ha jön a Duna.
• Ja, és még van egy iskola, a folyton kérdezősködő és mindenkit összezavaróké, ők nem tudják eldönteni, mire számítsanak, és ha attól tartanak, hogy jön a víz, akkor inkább az indokolatlanul optimistákkal beszélgetve nyugtatgatják magukat. De ha bele akarnak egy kicsit borzongani ebbe az egészbe, akkor az örök rettegők társaságát keresik. Árvízi kérdésekben ez a típusú ember hamar folyóparti Török Gáborrá alakul, és ha tőle várnak választ, akkor egyrészt-másrészt típusú magyarázatokkal közelíti meg a témát, alaposan összezavarva a környezetét. Például így válaszol, amikor nekiszegezik a kérdést, hogy lesz-e árvíz: „Egyrészt valóban sok csapadék hullik, másrészt ugye ennek a ciklonnak sok csápja van, mint egy polipnak, és ugye nem lehet tudni, hova hullik az a sok. Aztán ott az El Niño hatása, és ez a görbe itt, meg ez a másik, meg ugye medertelítettség se mindegy ugyebár…” – és nincs több kérdés. Én ebbe az iskolába sorolnám magam, de sokat tanultam a vízügy kommunikációjából, a válaszaimba általában onnan emelek be paneleket, így sokkal szakmaibbnak hat.

Az iskolák között van átjárás, de például egy örök rettegő sosem lesz beleszarós. Az indokolatlanul optimista viszont könnyen úgy járhat, mint a beleszarós, ha a fene nagy optimizmusában az utolsó pillanatban szeretné felpakolni az emeletre a holmikat, de akkor már késő.

És hogy mi az igazság? Az, hogy senki sem tud semmit. Mindenki csak tippel.

A tudósok szerint a klímaváltozás az oka annak, hogy egyre nagyobb árvizekre számíthat Európa is. Biztos igazuk van, mindenesetre ijesztő, hogy míg szeptember elején annyira alacsony volt a víz, hogy a túlparton már a kikötés is kezdett gondokat okozni, egyik napról a másikra újra az árvíz réme fenyegetett.

Ekkor írtam meg a Telexre, hogy a (főleg) Ausztriában lehulló irgalmatlan mennyiségű csapadék árvizet okozhat Magyarországon. Médiahiénaként nem a szenzációhajhászás motivált, még ha jól is jött a kattintásszám. Egyszerűen csak a meteorológiai előrejelzés volt ijesztő, abból lehetett következtetni a várható eseményre a Hydroinfo adatain kívül. Más szóval nindzsaszerűen éreztem a közelgő veszélyt.

A Telexen megjelent hír után a vízügyi szakemberek a közösségi oldalukon azt közölték, hogy sok a bizonytalanság, ezért felelőtlenség lenne bármit is biztosan állítaniuk. „Felelőtlenül meg nem szeretnénk olyan előrejelzésről beszélni, amely holnapra már egész más lehet!!” – írták akkor, a médiának pedig azt üzenték, „óvatosan a főcímekkel”.

Végül is igazuk van, ők a szakemberek, mi, akik a Dunán élünk, legfeljebb csak a megérzéseinkre hivatkozhatunk. Csakhogy a megérzésem – akárcsak decemberben – most sem hagyott cserben, sajnos igazam lett.

Noha napokkal korábban is sok volt a bizonytalanság, a külföldi és a hazai meteorológiai előrejelzésekből azért már az első telexes cikk megjelenésekor is ki lehetett olvasni: az a mennyiségű csapadék, ami a Duna vízgyűjtő területén leeshet, ha nem is feltétlenül okoz, de legalábbis okozhat árvizet. Az osztrák híroldalakon már akkor téma volt a várható súlyos árvíz, pedig akkor még Ausztriában is csak a meteorológiai előrejelzési adatokat ismerték. Ettől függetlenül a vízügyeseknek igazuk van, hiszen senki sem láthat a jövőbe, és a Boris ciklon sem az a kiszámítható típus.

Ugyan a meteorológiai előrejelzéseket sem tanácsos készpénznek venni, de a tapasztalataim szerint azért adnak némi támpontot, legalábbis kirajzolnak valamiféle tendenciát. Az például jó hír, hogy a következő napoktól kezdve a Duna vízgyűjtőjén nem számítanak számottevő csapadékra – legalábbis a Hydroinfón közzétett meteorológiai előrejelzés szerint. Az más kérdés, hogy a vízgyűjtőn leesett csapadék egy része hó. Kérdés, mi lesz majd, ha a mostani melegedéskor elolvad, mennyire „dobja meg” az amúgy is magas vízállást vagy mennyire nyújtja el az áradást – de hadd ne kóklerkedjek, a szakértést az úgynevezett szakértőkre bíznám.

Aki ártérben él, az örökké tanul. Egy kis hidrológia, egy kis meteorológia, egy kis spiritualizmus, egy kis kocsmai bölcsesség, egy kis ez meg az. Tegnap például egy bölcselkedő barátom a túlparton egy gigantikus patkányt látva arra a következtetésre jutott, hogy bizony nagy lesz az áradás, mert már a patkány is inkább elhúz a francba. A folyton kérdezősködők óvatosságát alkalmazva ezúttal nem kommentáltam a szakmai állásfoglalását, csak hümmögtem.

Az évek alatt mindenesetre szépen összeszedjük a tudást ahhoz, hogy az árvíz közeledtével egymásnak ellentmondó tanácsokkal és jobb-rosszabb prognózisokkal lássuk el a környezetünket, miközben a vége úgyis mindig ugyanaz: napokig tartó pakolás, majd takarítás, és az az undorító iszap, amit az árvíz maga után hagy.