Egy olyan ország, amelyben a fiatalok egyetlen aktív, cselekvő szándéka az, hogy villámgyorsan el akarnak húzni onnan, hanyatlásra van ítélve

Az elmúlt néhány évben, nagyjából azóta, hogy a Z nemzedéknek nevezett fiatalok megjelentek az egyetemen, rossz érzésem van. Egyre kevésbé érzem adekvátnak, hogy a fiatalok naiv lelkesedését szembesítsem a realitásokkal. Ennek fő oka az, hogy a fiatalokból teljes mértékben hiányzik a naiv lelkesedés.

Keserűek, gyanakvók és kiábrándultak.

Tanárként hosszú ideig azt éreztem a feladatomnak, hogy a tanítványaimat árnyalt gondolkodásra ösztönözzem. A tanítás kénytelen leegyszerűsíteni a világot, de ahhoz képest, milyen minimális gondolkodási készségekkel érkezik a legtöbb fiatal a középiskolából a művészeti egyetemre, ahol tanítok, még mindig árnyalt gondolkodásnak tűnik, ha egy kérdést pró és kontra megvizsgálunk. Nem komplex problémákról beszélünk, csak olyan egyszerű tényekről, hogy például az állam többnyire az adóinkból gazdálkodik, tehát ha valaki több szolgáltatást vár el az államtól, akkor készen kell hogy álljon arra, hogy több adót fizessen. Vagy hogy a valóságban a legtöbb gazdasági vagy kulturális folyamatnak nemcsak nyertesei vannak, hanem vesztesei is, többnyire nincs olyan megoldás, ami abszolúte mindenkinek jó, ezért mindig oda kell figyelni a vesztesekre, különben fellázadnak. Vagy hogy néha két rossz közül kell választanunk a kisebbik rosszat, például a képviseleti demokrácia sem tökéletes rendszer, de még mindig jobb, mint bármilyen alternatívája. Magyarán: bevilágítani a mindenoldali hazug politikai retorika szőnyege alá.

Ha azt mondom, hogy a fiatalok kiábrándultak vagy gyanakvók, természetesen megengedhetetlenül általánosítok néhány személyes élmény alapján, de vannak kutatások is, amelyek megerősítik a benyomásaimat. Mindenki hallott már arról, hogy az Y, de különösen a Z nemzedék mentális egészsége katasztrofális. Szoronganak, nem akarnak felnőni, depresszióban szenvednek, túlérzékenyek. Azt is alátámasztják az adatok, hogy nem érzik magukat képviselve, sokkal jobban elidegenedtek a politikai szereplőktől, mint más korcsoportok, nemcsak Magyarországon, de szerte Európában és az Egyesült Államokban is. A kutatók szerint ennek az első digitális nemzedéknek paradox módon a társasélete is leépül, többen magányosak, nehezen kezdenek párkapcsolatba, sokan egyáltalán nem terveznek gyereket vállalni.

A kutatók egy része – például Jean Twenge és Jonathan Haidt az Egyesült Államokban – ezeket a jelenségeket azzal hozza összefüggésbe, hogy a Z generáció kezében telefonnal nőtt fel, és egyszerűen nem tapasztalta meg a normális felnövéshez szükséges élményeket, nem tette próbára a képességeit a fizikai realitásban, nem tanult meg társas kapcsolatokat menedzselni, hiszen az online létezésben egyszerűbb valakit letiltani, mint kiegyezni vele valamilyen közös valóságban. Ezen túl gyakran elhangzik, hogy a fiatalok a közösségi médiában irreális tükörrel találkoznak, ami aláássa az önbecsülésüket és az életükkel és testükkel való elégedettséget. Ezt alátámasztja, hogy ha megkérdezem a tanítványaimat, mitől szenvednek a legjobban, azt mondják, a közösségi médiától, és ha megkérdezem, miről mondanának le a legkevésbé, a válasz megint a közösségi média.

Egy olyan online kultúra foglyai, amelytől szenvednek, de nem tudnak és nem is akarnak szabadulni.

Baloldali és zöldaktivisták szerint ezzel szemben a probléma gyökere a világ igazságtalansága és a klímaváltozás felett érzett düh és gyász. Nem kétséges, hogy a világot a Z fiatalok igazságtalannak érzik, ugyanakkor nem kell elfogadni a „woke” világképet, hogy valaki felfigyeljen a növekvő egyenlőtlenségre vagy egyes embercsoportok hátrányos helyzetére. Tapasztalatom szerint nem minden Z generációs fiatal „woke”, legalábbis Magyarországon biztosan nem, ezért a progresszív aktivisták nyelve nem szólítja meg őket olyan mértékben, mint az aktivisták szeretnék. Még ha most progresszív fiatalok lázonganak is az amerikai egyetemeken, a politikai tér átrendeződésének nyertese nem egy progresszív baloldali vagy a zöldmozgalom, hanem egy új jobboldal, szerte Európában és Magyarországon is. Ha a fiatalok a baloldal által képviselt értékekkel azonosulnának, azokat a problémákat tartanák fontosnak, akkor azt látnánk, hogy a baloldali és zöldformációk egyre sikeresebbek, mert a jövő szavazói bennük hisznek a leginkább. Nem ezt látjuk.

Azok a fiatalok, akikkel én találkozom, nem azonosulnak semmilyen politikai szereplővel. Utálják az egészet és tehetetlennek érzik magukat. A világot nagy cégek játszóterének látják, amelyek a reklámipar segítségével manipulálják a fogyasztókat, és manipulálják a választókat és a döntéshozókat is a politikai lobbitevékenységükkel.

Egyáltalán nem gondolják, hogy a piac nagyjából meritokratikus intézmény, és nem érzik, hogy nekik fogyasztóként van szabad választásuk. Nem hisznek a kapitalizmusban, de az alternatíváiban sem. A demokráciát színjátéknak tartják. A jövőt ködösnek és fenyegetőnek. A politikai cselekvést fölösleges energiapocséklásnak. Nem támogatnak semmilyen ideológiát, azon a homályos antikapitalizmuson túl, amelynek foglalatát nem Marx adja, hanem Mark Fisher önsajnálattal teli könyve, a Kapitalista realizmus. Szívesen panaszkodnak, de nem szívesen vállalnak felelősséget, mert nem érzik, hogy bármit meg tudnának oldani.
Az izgalmakat ígérő választások előtt néhány nappal nyilván kevesen gondolkodnak azon, milyen hatása lesz hosszú távon annak az országra, ha egy nemzedék a tanult tehetetlenség állapotába nő bele. De tanárként az én feladatom mégis az, hogy erről gondolkodjak. A féktelen idealizmus fékezése helyett egyre inkább azt érzem, a feladatom az volna, hogy valamilyen hitet és reményt nyújtsak. A helyzet azonban az, hogy hitet és reményt nyújtani nem egyszerű a mai Magyarországon. Ennek nem csak a politikai helyzet az oka – bár meg kell jegyeznem, hogy a European Social Survey adatai szerint a magyar fiatalok extrém módon kiábrándultak a magyar demokráciából, vagy abból, amit kicsit hunyorítva annak nevezhetünk. Egyáltalán nem érzik, hogy választópolgárként vagy politikai jogokkal felruházott emberként bármiféle hatásuk lehet a saját közösségük sorsára.

A politikai tájképen, tehát a pártok kínálatán túl látok egy még mélyebb problémát is. Úgy érzem,

felnőtt egy nemzedék, amely nem tanult meg cselekedni. Nem tanulta meg alakítani a körülményeket. Nem tanulta meg kikovácsolni a saját sorsát.

Hogy ennek mi az oka, nem tudom – biztosan sok tényező hozzájárul, a családi szocializációtól (például ha a család mindent megold, vagy ellenkezőleg, semmiben nem segít, mert túlságosan leköti a túlélés) az iskola demokráciahiányán és autoriter tendenciáin át egy központilag vezérelt gazdaságig és kultúráig. Az azonban biztos, hogy egy olyan ország, amelyben a fiatalok egyetlen aktív, cselekvő szándéka az, hogy villámgyorsan el akarnak húzni onnan, hanyatlásra van ítélve.

Többen fogalmaztak úgy, hogy a Fidesz egy új Kádár-rendszert alakít ki. Ebben van igazság, bár közben megpróbál felnövelni egy magyar nagytőkés réteget is, hogy a gazdasági erővel politikai mozgásteret teremtsen magának. Mindenki másnak marad a viszonylag kiszámítható, biztonságos, de kevés reményt és lehetőséget kínáló langyos pocsolya, amelyben mindenki függő helyzetben van, ezért nem nagyon hisz abban, hogy új dolgokat hozhat létre. Bár ez aláássa a kormány célját, hogy Magyarországot világgazdasági és -politikai tényezővé tegye, úgy látszik, ezt az árat hajlandók megfizetni.

A fiatalok leépülnek vagy elmennek, és nem teszünk semmit, hogy ezt megakadályozzuk, hogy elhitessük velük, van itthon tér, van jövő.

Ez a jövőhiány nem csak a politikai pártok – köztük az ellenzék – műve, hanem tágabb, kulturális jelenség, amelynek kialakításában mindenki részt vesz, aki megelégszik azzal, hogy időről időre felháborodik valamin, de nem kínál valós megoldási utakat. A jövőhiány depressziót okoz, hiszen a depresszió a remény betegsége. Lehet, hogy a fiataloknak rosszat tesz az okostelefon, de legalább annyira rosszat tesz nekik a tanult tehetetlenség. Erről a jövőhiányról szeretnék írni itt a Telexen.