Szomorú a magyarázat arra, miért lesz néhány szülő önjelölt igazságosztó, amikor a gyerekét bántják

2024. június 8. – 11:04

Szomorú a magyarázat arra, miért lesz néhány szülő önjelölt igazságosztó, amikor a gyerekét bántják
Fotó: Adrien Nowak / Hans Lucas / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Előző cikkünkben azoknak a hagyományostól eltérő viselkedésű gyereknek a problémáit mutattuk be, akik a szülői összefogás miatt váltottak intézményt. Olyan kérdésekre kerestük a választ, hogy meddig terjed a szülők hatásköre, ha van egy problémás gyerek az osztályban és rendben van-e az, ha összefognak a szülők a vélt vagy valós közjó érdekében.

A cikk után több olvasói levél is érkezett a másik oldalról, néhányban szörnyű történetek rajzolódtak ki. Írtak nekünk verbálisan és fizikailag zaklató óvodás gyerekről, aki szexuálisan is bántalmazta a többi gyereket – a szülők segítségkérésére az igazgató letagadta a történteket, a bántalmazó gyerek anyját az intézmény nem értesítette. A kialakult helyzetben a szülőknek nem volt más választásuk, mint az összefogás. Hasonló esetről számoltak be egy iskolából is, csak itt a bántalmazás mellett már az órákat sem tudták megtartani az egyik kisfiú miatt – itt sem történt érdemi lépés a helyzet kezelésére az iskola részéről.

Érkeztek olyan olvasói levelek, amelyekben nehezményezték az erőteljes szóhasználatot – egyrészt elnézést kérünk, sem megbántani, sem minősíteni nem akartunk senkit. Azért választottuk a jelenség leírására a „szarkeverő” szót, mert felháborodott szülők sokasága használta ezt, mi pedig a cikkeinkben a köznyelvi szóhasználatot követjük. Tudjuk ugyanakkor, hogy a címkék gyakran ellenállást szülnek. Peer Krisztina gyermekpszichológus – aki korábbi cikkünk szakértője is volt – ezt így világítja meg: „Ez a jelző egydimenziós, miközben ezek a szülők sokfélék, ahogyan a motivációjuk is.

Ezek a szülők (anyák és apák) talán inkább tehetetlenek, ki vannak szolgáltatva a rendszer problematikájának.

De ez is csak az egyik szelet. Vagy azért tehetetlenek, mert annak érzik magukat, vagy mert valóban azok, mert sokféle megoldáshoz folyamodtak már sikertelenül. Mindenesetre az érzés közös, azzal pedig nem lehet vitatkozni.

Az ilyen szülők kérhettek már segítséget korábban, és lehet az a megélésük, hogy valódi megoldást nem kaptak. Sok esetben nem kap a problémájuk elég figyelmet, nem érzik azt, hogy az iskola igyekszik azt megoldani, és végül magukra maradnak.

Vagy beletörődnek és végignézik, hogy a gyereküket bántják, de akkor pont úgy viselkednének, mint azok a nézelődő gyerekek, akik asszisztálnak a bántalmazáshoz, amivel ők (is) fenntartják azt. Vagy összefognak és cselekednek.”

Most az ő oldalukat szeretnénk bemutatni – hasonló empátiával, mint ahogyan tevékenységeik áldozataihoz viszonyultunk.

A szülő lehetőleg viselkedjen úgy, mint a tanuló

„Szülői munkaközösség vezető vagyok a fiam osztályában, voltam iskolai SZMK vezető is, és azt látom, hogy az iskola és a szülők között a kommunikáció semmit sem fejlődött azóta, amióta én kikerültem az iskolából, ennek idén 30 éve – kezdődik András (nevét kérésére megváltoztattuk) levele, aki így összegzi az elmúlt 7 évének tapasztalatait: – A szülő az oktatás ellensége, lehetőleg ne szóljon bele, viselkedjen úgy, mint a tanuló, azt csinálja csak, amit a tanárok mondanak – ha így tesz, akkor nem lesz baj. Persze kis ajándék, kis kedvesség, alapítványi támogatás, fénymásolópapír csak úgy több dobozzal, az bármikor jöhet, de egyébként nincs itt semmi látnivaló” – írja, miközben szerinte nagyon is sok látnivaló van.

Szülőként azt tapasztalta, hogy minden közösségben vannak nehézségek, néha egy-egy emberrel, néha kisebb-nagyobb csoportokkal. Ráadásul minél nagyobbak a gyerekek, annál inkább elmondják otthon, mi a helyzet.

„Ha visszakérdez a szülő az intézménynél, akkor legtöbbször valamilyen maszatolást kap válaszképp. Márpedig itt lenne a lényeg: ha tudnának a szülők alapvető információkat, ha lenne tere a szülői közösségeknek az iskolákban, ha tartalmi, kooperatív kommunikáció folyna velük, akkor a problémák is könnyebben lennének kezelhetők.”

Mint írja, a fia osztályában is volt nem egy, az állami általános iskolai oktatásba nehezen beilleszkedő gyerek. Közülük többet elvittek, eltanácsoltak, de olyan gyerekek is sokan voltak, akik részben vagy egészben miattuk mentek el. Ezekbe az esetekbe Andráséknál sosem vonták be a szülőket, tájékoztatást sem kaptak, csupán a folyamatos súrlódásokról jöttek hírek. „És itt jön a másik oldal, akit meg kellene hallgatni:

mit élnek át azok a szülők, akiknek a gyerekeik az »átlagot« képviselik. Nem balhéznak, nem provokálnak, szabálykövetők, átlagosak. Egyáltalán nem könnyű ezeket az átlagosnak tekintett gyerekeket átlagosnak megtartani felboruló, akár naponta változó körülmények között. Kapnak ők bármilyen extra figyelmet azért mert elvégzik a feladatukat?

Kapnak támogatást akkor, amikor az őket feszítő belső feszültség egyszer csak kiszabadul így vagy úgy?” – képviseli a többség oldalát.

András leszögezi ugyanakkor azt is, hogy nem szeretne negatívnak tűnni a nehézségekkel küzdőkkel szemben, csak szerinte figyelembe kellene venni, hogy mi a többség elvárása, érdeke, igénye. „Csak azt tudom mondani, hogy érdemi, őszinte kommunikációval a problémák éle elvehető, folyamatos tájékoztatással, fejlesztéssel pedig megvalósítható lenne az előremutató együttműködés, hisz ez lenne mindenki (az egyén, a családok, az osztályok, az iskola és a társadalom) igénye.”

Andrásék fia egy év múlva befejezi az általános iskolát és felvilágosult szülőként semmi kifogásuk nem lenne az ellen, ha olyan iskolában folytatná a tanulmányait, ahol például tanulási nehézségekkel küzdő diákokat is integrálnak. „Csupán azt szeretnénk, hogy ez nyílt, őszinte és érdemi kommunikációval párosuljon.”

Magát a bántalmazást kellene megelőzni

A szülők és a pedagógusok közti őszinte, egyenrangú és rendszeres kommunikáció valóban sokat tud segíteni, de nem old meg minden problémát – vélekedik Peer Krisztina gyermekpszichológus. Pedig „a problémát már sokan, sokszor (oktatáskutatók, szociológusok stb.) azonosították, de úgy tűnik, hiába – folytatja és teljesen egyetért Andrással abban, hogy a magyar oktatás hasonlóan működik, mint 30 évvel ezelőtt. – Miközben szolgáltatást nyújtó intézményekről beszélünk, a szolgáltatás nem igazodik az azt befogadókhoz.

Nem a gyerekből indul ki, hanem elvárja, hogy a gyerek igazodjon a rendszerhez.”

Szerinte függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll egy szülő egy-egy iskolai történetben, magát a bántalmazást kellene megelőzni, elkerülni, hogy iskolai bántások megtörténhessenek. „De ez egy rendkívül összetett kérdés, a preventív szemlélet nem kap helyet az oktatásban” – magyarázza a gyermekpszichológus. Az iskolai kortárs bántalmazás, azaz a bullying jelenségét korábban cikksorozatban jártuk körül; ebből a zárócikkünkből tud visszaklikkelni a sorozat összes cikkére. A diákok 85 százaléka már legalább egyszer átélt kortárs bántalmazást az UNICEF kutatási eredményei szerint, és 66 százalékuk rendszeresen tapasztal ilyet. Ami külön ijesztő lehet, hogy a megkérdezett gyerekek több mint fele 6–10 éves kora között tapasztalja az első bántalmazást.

Nemcsak egy gyereknek, de a szüleinek is szörnyű érzés lehet átélni, hogy az iskolakezdő és/vagy alsó tagozatos kisgyerekét egy másik gyerek rendszeresen bullyingolja. És a szakember szerint épp itt van (lenne) a kutya elásva:

„Első körben nem a szülőnek kéne valamit máshogyan csinálnia, hanem az oktatási rendszernek, a pedagógusoknak, hogy a bántalmazás ne legyen tabu, lehessen róla nyíltan beszélni, képesek legyünk felismerni és tegyünk is azért, hogy megszüntessük. Az nem válasz a problémára, hogy »majd kinövik«, és hogy ez »életkori sajátosság«. Mert nem növik ki, és nem életkori jellemző.”

Tapasztalatai szerint a szülők a legtöbb esetben először nem akarnak önjelölt igazságosztóként fellépni, hanem a pedagógushoz, a vezetéshez fordulnak, és csak végső elkeseredésükben, tehetetlenségükben kezdik el védeni a gyereküket, amihez aztán az iskola adott esetben kapcsolódik (addig nem volt aktív, de hirtelen azzá válik), és ilyenkor fordulhatnak elő olyan esetek, amilyeneket az előző cikkünkben bemutattunk: az események hirtelen felgyorsulnak, a családot előveszik, a problémás gyereket pedig közös erővel eltanácsolják az iskolából. „De ettől a probléma nem szűnik meg, és nem is egy valódi megoldás születik.”

Ki itt a hibás és mi lenne a megoldás?

A rövid válasz erre az, hogy maga a rendszer. „Ahogy változott a világ, úgy változtak meg a gyerekek, és ehhez igazodva az oktatási módszereknek is változnia kellene. Nagyon nehéz ez, mert sokan, sokszor, sokfelé beszéltünk már, de a döntéshozók nem tesznek lépéseket, meg sem hallják a szakembereket” – fest borús képet a jelenről Peer Krisztina.

Ő egyértelműen a prevenció fontossága mellett teszi le a garast, és szerinte ez ott kezdődik, hogy megfelelő módszertani oktatást kapnak a pedagógusok, „hogy ezt a sokféle gyereket úgy tudják tanítani, hogy közben ők maguk sem szenvednek”.

  • A kisebb osztálylétszámok;
  • a tapasztalati és élményalapú tanítás;
  • a diákok egymástól tanulása

mind csökkentheti a nehézségek kialakulásának esélyét.

„A tanórákon helyet kaphatna az autonómia és a kreativitás, a kritikai szemlélet erősítése, az együttműködés és az empátia fejlesztése is; hiszen ezek olyan készségek, képességek, amelyeket nem tankönyvből tanítunk, de módszertanilag jól beemelhetők lennének és megelőzhetnék, hogy bántalmazó légkör alakuljon ki.”

Peer Krisztina úgy látja, hogy a pedagógusok többsége nyitott és érdeklődő, szívesen nyitna új módszerek irányába, így, ha kellő autonómiát kapnának a tanórákon, úgy taníthatnák a gyerekeket, ahogy jónak látják, akkor nem lenne ennyi probléma. „A pedagógus jót akar a gyereknek, ha megtapasztalja, hogy valami működik, akkor azt csinálni fogja. Feltéve, ha hagyják neki.”

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!