Szerelmes ovisok, szexre vágyó kamaszok – a szexualitás a születéstől jelen van

2024. szeptember 8. – 17:45

Szerelmes ovisok, szexre vágyó kamaszok – a szexualitás a születéstől jelen van
Illusztráció: Lerch Julcsi / Telex
Peer Krisztina
gyermekpszichológus

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor az óvodás gyerek azzal nyaggatja a szülőjét, hogy segítsen megírni a levelet az ovistársának, akibe szerelmes, majd adják fel postán, akkor ez egyszerre lehet megmosolyogtató, de mégis érdemes nagyon komolyan venni. Ha csak azt látjuk ebben, hogy egy négyéves milyen cukin szerelmes, akkor nem látjuk meg mindazt, ami őt idáig elvezette. És valószínűleg azt sem fogjuk látni, ami ezután következik.

Éppen ezért, hogy jobban megértsük, mennyire összetett és bonyolult, mégis mennyire kezdetleges még mindaz, ami egy ekkora gyerekben érzelmileg kavarog, gondolkodjunk róluk közösen, szülőként vagy pedagógusként. Mert ha megértjük, miként alakulnak a kortárs kapcsolatok az egyes életkorokban, akkor majd a kamasz gyerekünk mellett is épp annyira támogatóan tudunk állni, amennyire neki arra szüksége van.

Mi a helyzet a legkisebbekkel?

Az első életévben a csecsemő még a szülei közelségét keresve, de már a világba kitekintve fürkészi a körülötte lévőket. Egészen kis korban szívesen kapaszkodik szinte bárkibe, majd amikor felismeri, hogy azok az idegenek bizony nem a hozzá közel álló kötődési személyek, nyűgös lesz és a kényelmetlenség minden jelét mutatva szeretne szabadulni az idegen keze közül, és amilyen gyorsan csak lehet, visszahuppanna a szülő ölelésébe. Ha ezt tapasztaljuk, akkor egyrészt megnyugodhatunk, hogy a fejlődése a legjobb ütemben zajlik, másrészt éppen ezért véletlenül se címkézzük ezt zárkózottságnak, vagy viselkedési nehézségnek, mert azzal csak a jól ismert Pygmalion-effektust erősítjük.

Youniss megfigyelte, hogy egyes természeti népeknél már az óvodáskor előtti gyerekek is szubkultúrákat alkotnak, amelyek fontos közvetítői a szociális folyamatoknak. Egy másik elméletalkotó, Streyer szerint már az egyéves gyerekek is kapcsolatba lépnek egymással.

Mindezeket figyelembe véve joggal érzik azt a szülők, amit oly sokszor hallunk is, hogy a bölcsődés korú gyerekük „társaságra vágyik”, „ők már nem elegek neki, hogy lekössék”. Amikor ezt hallom, sokkal inkább az jut eszembe, hogy a társadalmi kontextus és amit elvárásként – főképp az anyáknak – közvetít a környezet, az nemigen illeszkedik a bölcsőde intézményével és a munkába való visszalépéssel. A társadalmi nyomás és a negatív megítélés pedig elvezethet a bűntudatig, amit – jó esetben – egy szülő igyekszik kompenzálni, csökkenteni, és egyfajta magyarázatként a gyerek kortárs kapcsolatok iránti igényeként előhúzni.

Ha ezt egy szülő egyéves kor előtt teszi meg, akkor biztosan ujjal mutogatnak rá, ha kétéves kor előtt, akkor is kap jó néhány megvető pillantást és rosszalló megjegyzést, miszerint neki nem fontos eléggé a gyerekkel való bensőséges kapcsolat és a kötődés kialakítása, másra bízza a korai nevelést, mert csakis önmagát és a saját boldogulását tartja fontosnak. Ezek most nyilván kiragadott és leegyszerűsített mondatok, de talán érzékelteti mindazt az érzelmi terhet, amit sok esetben a bölcsődébe íratás előtt él át a szülő.

Azok, akik a „szokásos” kétéves kori bölcsődekezdést veszik igénybe, kevésbé vannak mindennek kitéve, de azért őket sem kíméli az a sok szülő, aki „jobban tudja”, mi a jó a másiknak. Mert sosem tudhatjuk, hogy egy döntés mögött mi rejlik, hogy mi vezet el egy családot oda, hogy idő előtt vagy éppen időben (bármit is jelentsen e két fogalom) írassa be gyermekét intézménybe.

Egy bölcsődés gyerek bár érdeklődik a kortársai iránt, leginkább még egyedül, másokkal egymás mellett játszik. Amikor azt látjuk, hogy együtt homokoznak és egymás mellett lapátolnak, munkagépekkel homokot merítenek, akkor bár úgy tűnik, valóban együtt játszanak, de ha megállítanánk őket és megkérdeznénk (és ők valóban meg tudnák fogalmazni, ami bennük zajlik), az derülne ki, hogy valójában mindenki a saját játékában van.

A nagyon beszédes óvodáskor és az empátia alakulása

Óvodáskorban a gyerekek jelentős tudásra tesznek szert önmaguk és mások mentális állapotának megítéléséhez, azaz az empátiájuk fejlődése egyre intenzívebb lesz, ami a viselkedésükben is jelentősen megmutatkozik. Bár egy kiscsoportos még nem képes az empátia magas fokára, egy nagycsoportos már képes sajnálni azt a csoporttársát, akinek a testvére beteg, noha őt egyáltalán nem ismeri.

Az, ahogyan magukról gondolkodnak, meghatározza majd a kapcsolatok alakulását is. Ha önmagát kuflirajongóként definiálja, akkor szívesen lesz együtt más kuflirajongókkal. Sokszor a fizikai jellemzők, az elfoglaltságok és események játszanak abban szerepet, hogy kikkel barátkoznak, kikkel játszanak szívesen együtt. Mindez pedig az ő identitásuknak is része, és annak fokozatos fejlődésével párhuzamosan ebben az időszakban kezd kialakulni és finomodni a társakkal való kapcsolat. A kezdeti külső tényező szerepét (például azért barátkoznak, mert a szüleik barátkoznak, vagy mert egy házban laknak) fokozatosan átveszi a közös érdeklődés (mindketten Pókember rajongói). Az óvoda vége felé már igen megható pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi – már ami a gyerekkori barátságokat illeti.

A nemi identitás kialakulásának kezdetén – 3-4 éves kor körül – jön a fiúk és a lányok csoportjának elkülönülése. Ebben a korban a gyerekek általában többet érintkeznek az azonos nemű társaikkal, de ennek csak annyiban van jelentősége, hogy e cikk keretei között rámutassunk a kortárs kapcsolatok alakulására. Ami egyben azt is jelzi, hogy semmi sem kőbe vésett, és ha éppen azt tapasztaljuk, hogy egy óvodás fiú lányokkal játszik szívesen, akkor gondoljunk arra, mi minden lehet ennek a hátterében (vannak lánytesói, izgalmasabbak számára a lányokat célzó játékok, stb.). És máris elérkeztünk oda, amire a cikk elején utaltam, hogy a társadalmi környezet olyan meghatározó lehet, hogy még a kapcsolatainkba is képes beleszólni. Ezért fontos mindig a szélesebb kontextust vizsgálni egy-egy kérdés kapcsán, sosem csak egyéni szinten, vagy éppen – ha már a barátságokról van szó – diadikus, csoportos kapcsolatokat elemezni.

Óvodáskor elején az érintkezésekben már a közelítő, kötődő kapcsolatok dominálnak, és az óvodáskori társas kapcsolatokra jellemző az is, hogy mivel a lányok csoportképződése lassabban zajlik és esetlegesebb, mint a fiúké, a lányoknál gyakoribbak a diadikus kapcsolatok (páros kapcsolatok), míg a fiúk középsős kortól kisebb, 5-6 fős csoportokba szerveződnek. Ez lesz a kamaszkori bandázás előfutára.

Ami tehát az óvodáskort jellemzi, az az, hogy kiscsoportos korra kezdetleges, nagycsoportos korra pedig határozottan körvonalazódó csoportszerkezet alakul ki a kisgyerekek között. Elsősorban a barátságok alakulása van a fókuszban, amelyben a felnőttektől érkező, társadalmi szerepeket is alakító nemek közötti kapcsolat is egyre inkább helyet kap. Egy óvodást megkérdeznek a rokonok, ki tetszik neki az oviban, ki a szerelme, azaz elkezdik irányítani a figyelmét az ellenkező nemre és a szerelemre. Számomra sokkal megnyugtatóbb lenne, ha egyszerűen a szociális viszonyokkal, azok alakulásával foglalkoznánk ahelyett, hogy már egy óvodásnak is meg akarjuk mondani, kit szeressen és kit ne. Pontosan azért – ismerve a fejlődéslélektani eredményeket –, mert ennek még semmi jelentősége és relevanciája nincsen az ő életében.

Ha egy szülő azt tapasztalja, hogy gyereke nem tud barátot megnevezni kiscsoportos, vagy éppen középsős korában, cseppet se aggódjon, mert ebben az életkorban még „valódi” barátságok nincsenek és a fejlődése tekintetében sok minden alakulóban van még. Ha azonban azt látjuk, hogy még középsőben és nagycsoportban sem tud a társaihoz kapcsolódni, érdemes minderről beszélni az óvónőkkel, elkezdeni közösen gondolkodni.

Amikor a tanító már kevésbé érdekes

Alsó tagozat kezdetén a tanító egy olyan releváns felnőtt az első osztályos gyerek számára, amilyen korábban – vagy éppen otthon – a szülő volt. A szülő azonban nincs jelen az iskolában, nem tudja őt védelmezni, a biztonságot is más kell, hogy megadja neki. A tanító lesz az a személy, akinek a szavai megkérdőjelezhetetlenek lesznek, akit feltétel nélkül elfogad – nem is nagyon van más választása életkorilag, hiszen sem érzelmileg, sem szociálisan nem elég érett még arra, hogy mindezt a kortársai adják meg számára, hogy tőlük kérje, nem beszélve arról, hogy ők sem elég érettek ahhoz, hogy megadják neki.

Ami ekkor a kortársakkal történik, az az, hogy elkezdik gyakorolni a szociális kapcsolódást, részben még ügyetlenül, sok konfliktussal és nézeteltéréssel megterhelve, amitől a pedagógusoknak lehet az az érzésük, hogy egy csatatér néha az osztály. De ez egy átmeneti időszak, amíg elég ügyesek lesznek ahhoz, hogy a problémamegoldásuk sikeresebb legyen – ami aztán a gördülékenyebb szociális kapcsolódásnak is az alapja lesz.

Alsó tagozatban a fókusz tehát fokozatosan a tanítóról a kortársakra kerül, de a barátságokat sok esetben még a külsőségek határozzák meg. Ahogy haladnak a felső tagozat felé, egyre fontosabbak lesznek a tulajdonságok, a közös érdeklődés, a hasonló értékek, amelyeket képviselnek.

Ami a szerelmet illeti, az alsó tagozat viszonylag csendes e tekintetben, a fiúk és a lányok leginkább elkülönülten játszanak, keveset keverednek, és ha mégis megtörténik, akkor az gyakran konfliktusokat szül. Ez megint egy olyan kérdés, amelyet nem lehet önmagában, főképp nem kizárólag a nemi identitásra visszavezetve vizsgálni, hiszen a társadalmi hatások, a szocializációs kérdések nem leválaszthatók erről. Az elvárt szerepviselkedés, a nemi jellegek kidomborítása és a nemekhez kapcsolt – téves – tulajdonságelvárások mind erősítik azt, hogy a fiúk és a lányok között a szakadék jelen legyen.

A szexualitás születéstől jelen van

A gyerek születésétől fogva szexuális lény, nem véletlenül hangsúlyozzuk pszichológusként azt, hogy a szexuális nevelés nem az iskolában kezdődik, és nem is tudható le egyetlen pillanat (egy vasárnapi ebéd) alatt. A kisgyerekkori maszturbáció, az öningerlés a szexualitás része, ahogyan a saját (és a másik) nemi szervek felfedezése is.

Azért is jó, ha tudunk erről, mert a megszégyenítő reakció, a tiltás csak szorongást vált ki, aminek hatása lesz a későbbi, felnőttkori szexualitásra.

Amikor azt tapasztaljuk, hogy egy gyerek gyakran és életkorához nem illeszkedő szexuális töltetű viselkedést produkál, akkor egyrészt érdemes végiggondolnunk, honnan jöhet mindez (látott-e esetleg olyasvalamit, ami nem neki való), másrészt, ha úgy érezzük, elbizonytalanodtunk, érdemes szakemberrel is konzultálni minderről.

Általában az óvodáskor végével jön például a meztelenséggel kapcsolatos szégyenérzet, persze ebben (is) nagy egyéni különbségek lehetnek. Szülőként érdemes a gyerek komfortérzetére, jelzéseire figyelni – természetesen a saját komfortérzetünkön túl. Azaz, ha a gyerek jelzi, hogy a szülő már ne menjen be a fürdőszobába, ha ő fürdik, akkor ezt fontos tiszteletben tartani, továbbá, ha a szülőnek lesz ez kellemetlen, ő is bátran mondja meg a gyereknek. Ilyen a nemi szervek, mell érintése, száj puszilása – amit kisgyerekkorban előszeretettel csinálnak gyerekek. A szülő dolga, hogy határokat húzzon, különösen akkor, ha ez számára nem kellemes. Azaz egy két-három éves gyereknek is szabad (és kell is) mondani, hogy ne fogdosd anya mellét, mert az neki kellemetlen.

Ami pedig az érzéseket illeti, érdemes mindig kellően figyelni a gyerekre és komolyan venni, amit érez, hiszen ezzel nemcsak azt tanítom meg neki, hogy a másik érzései fontosak számomra, de azt is, hogy az ő érzései érvényesek. És szabad bárhogyan éreznie magát, szabad szerelmesnek lenni óvodás- és kisiskoláskorban – még akkor is, ha ez a szülő számára megmosolyogtató.

Érzelmi hullámvasút – ki akarok szállni!

A kamaszkor a hormonok olyan intenzív működésével jár együtt, hogy szülőként csak kapkodjuk a fejünket, micsoda hullámhegyeket és hullámvölgyeket élnek meg egy-egy kapcsolatban, legyen az baráti vagy éppen szerelmi kapcsolat. Persze a szülő-gyerek viszonyban is megmutatkozik ez az ambivalencia, nehéz is elviselni, kibírni – mind a környezetnek, de ami különösen fontos, a serdülőnek magának is. Ő is szenved, nincsenek válaszai az érzelmi hullámzásra, ez pedig megijesztheti őt.

Ezért fontos, hogy szem előtt tartsuk, egy kamasznak éppúgy szüksége van az intimitásra, mint egy óvodásnak, és ha harcol is ellene, fontos számára, hogy a biztonságot adó felnőtt érzelmileg elérhető legyen, amikor szüksége van rá.

A kamaszkor egyik életkori feladata, hogy az identitását kereső serdülő képes legyen aztán valódi, intim kapcsolatok kialakítására, ami egyrészt megmutatkozik a baráti, másrészt a párkapcsolatok alakulásában is. És persze ott van számára a szülei által nyújtott minta, vagy éppen annak hiánya.

Ha azt látja, hogy a szülei nem vagy alig érintik meg egymást, ha nem tudnak egy-egy problémahelyzeten túljutni, nincs kettejük között intimitás, az számára egy tanulási folyamat éppúgy, mintha ennek az ellenkezőjét tapasztalja.

A kamaszok közege a kortárs csoport. Az a dolga, hogy barátkozzon, hogy legyenek baráti kapcsolatai, még akkor is, ha ezek nem tűnnek olyan mélynek. Az a kamasz, akinek nincsenek barátai – de, mondjuk, tökéletesen teljesít az iskolában –, pszichológusként mindig aggasztóbb számomra, mert az valamiféle elakadást jelezhet. Hogy ez az elakadás hova vezethető vissza a serdülőkori fejlődésben, az további gondolkodást igényel.

Az pedig, hogy kamaszkorban ki iránt érez valaki szerelmet, ki az, akivel „működik a kémia”, független a nemektől. A szexuális orientáció – ami már a serdülőkor előtt elkezd alakulni – ugyanis nem választás kérdése. Ha azonban egy érzelmileg labilis kamasz azt tapasztalja, hogy akit ő barátként vagy szerelmeként választott, a környezet számára nem elfogadható, az szorongáshoz, depresszióhoz, de akár öngyilkossághoz is vezethet. Ezért is elengedhetetlen az érzések érvényességének elfogadása, vagy ahogy Gyarmathy Éva kollégám egy előadásában fogalmazott, „érzésekkel nem vitatkozunk”. A másik érzéseinek kétségbe vonása ugyanis nem vezet sehova, csak tovább rombolja a kettőnk közötti kapcsolatot.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!