23 kilósra is megnőhet, csak a Seychelle-szigeteken (azokon belül is a Praslin és Curieuse nevű szigeteken) terem, a helyi nyelvjárásban popódiónak („coco fesse”), hivatalosan coco de mernek hívják: ez a magyarul tengerikókusz, ami a világ legnagyobb termése és a legnagyobb magja, és nem mellesleg tényleg úgy néz ki, mint egy fenék, ha lehántjuk róla a külső burkot. Vagy egy csípő. Vagy két vese. Vagy egy összenyomott Wu Tang Clan-szimbólum. De inkább maradjunk a popónál.
Azért is, mert szinte lehetetlen nem felhozni a szexet egy tengerikókuszról szóló cikkben. A hatalmas magot termelő pálmafák ugyanis kétneműek. A nőstényfákon alakulnak ki az óriási magok, amik aztán nagyjából hét év után zuhannak le a földre. A hímfákon pedig óriási, fallikus barkák láthatóak, amik tele vannak apró, sárga virágokkal, és a beszámolók szerint meglehetősen jellegzetes szaguk van.
A tengerikókusz a Seychelle-szigetek egyik első számú szuvenírje, ilyet kapott az itt töltött nászútjuk után Katalin cambridge-i hercegnő és Vilmos herceg is. Egy darab ilyen kókuszhéj értékben úgy 500 és 2000 font, azaz nagyon durván 200 és 800 ezer forint között mozog. A belsejét Kínába szállítják, ahol afrodiziákumokat készítenek belőle, bár nem igazán bizonyították még be, hogy bármi ilyesmi hatása lenne. Mindenesetre a Wikipédián egy külön bejegyzés van a tengerikókuszt övező legendákról.
Az összes bomba jó amúgy, főleg azért, mert ez a kókusz mindenféle rejtélyes dolgokra volt képes. A legfontosabb az volt, hogy ha beleesett az óceánba, akkor a súlya miatt nem tudott lebegni, ezért lement a fenékre. Az óceán fenekén aztán elkezdett rohadni, a külső héja levált, és a belsejében termelődő gázok miatt a víz felszínén bukkant fel, olyan helyeken is, mint a mai Malajzia vagy a Maldív-szigetek. Egy 1906-os New York Times-cikk szerint a Maldív-szigeteken minden felszínre jövő tengerikókuszt azonnal a királynak kellett beszolgáltatni, ellenkező esetben halálbüntetés várt arra, aki megtartotta magának a popódiót.
A növény a latin nevét (Lodoicea maldivica) is innen kapta, ugyanis 1743-ig csak úgy lehetett találkozni a termés héjával, hogy a Maldív-szigetekre elsodorta az áramlat, az az év volt az, amikor először felfedezték a természetes élőhelyén a termést. A holland tengerészek addig azt hitték, hogy valószínűleg a tenger fenekén él a popódiót termelő növény, a malájok és kínaiak pedig azt állították, hogy igen, valóban ott vannak azok a fák, csak éppen mindig eltűnnek akkor, amikor az ember lemenne a víz alá megkeresni.
A héjból, pontosabban a diót befedő vékony rétegből készült port mindenféle méreg ellenszerének tartották, fekete, fehér vagy vörös, porrá zúzott korallal, elefántcsonttal, valamint szarvasaganccsal bekeverve, vízzel felöntve kellett elfogyasztani. A külső héjat félbevágva edényeknek használták, és a hiedelem szerint mindent, amit beleraktak, megóvott attól, hogy tönkremenjen.
A másik legjobb helyi legenda az a kicsit szexuálisan túlfűtött Gyűrűk Urá-s mendemonda, hogy a fák párzani is szoktak, mármint úgy, ahogy az emberek, bizonyos esténként a hímek kitépik gyökereiket a földből, és megindulnak a nőstények felé. Persze a legenda szerint ilyet még senki nem látott a saját szemével, mert aki megpillantja az aktust, az vagy megvakul, vagy ott a helyszínen szörnyethal, ami elég nagy ár azért, hogy szexelő fákat nézzen az ember az éjszaka közepén.
De az utóbbi legenda lehet, hogy csak egy modern kori riogatás, hogy mindenki messziről kerülje el a tengerikókusz pálmafáit, ugyanis az utóbbi három generáció alatt majdnem 30 százalékkal csökkent a számuk, és nem a megcsappanó faszex miatt. Volt, hogy a Seychelle-szigeteken tűz ütött ki azokon a területeken, ahol a tengerikókusz meg szokott teremni, és ez annyira megkárosította a termőföldet, hogy már nem tudtak új hajtások nőni. Van olyan rész, ahol a beépítés veszélyezteti a növényeket. A tengerikókusz szerepel az IUCN, azaz a Természetvédelmi Világszövetség potenciális kihalási listáján is, ezen a listán jegyzik azt meg, hogy habár a növények száma csökken, viszont az utóbbi 11 évben majdnem megduplázódott a leszüretelt magok száma.
Ami azt jelenti, hogy sokan illegálisan szedik le ezeket a magokat, ami a cikk elején látható árakat látva nem is annyira meglepő. Igaz, a koronavírus-járvány, illetve a miatta gyakorlatilag elhaló nemzetközi turizmus miatt most annyira nem pörög a feketepiac. 1978 óta ráadásul az akkor is éppen kihalófélben lévő tengerikókuszok kereskedelmét törvény szabályozza, a termesztést és az eladást muszáj engedélyeztetni a helyi agrárminisztériumnál, és minden egyes kókuszt egyénileg számoznak és matricáznak.
A Royal Botanical Gardens kutatása szerint több körülménynek is össze kellett jönnie ahhoz, hogy a növény ekkora, gigászi magot eredményezzen, a növény szerkezetének, illetve az árnyékos környezetnek is nagy szerepe volt ebben. Ráadásul a Seychelle-szigeteken nem nagyon voltak olyan állatok, amik a magokat elhordták volna másfelé, ezért a növénynek még jobban tutira kellett mennie, hogy annak az egy magnak nagyobbak legyenek az esélyei.
Nemrég a Seychelle-szigeteki hatóságok indítottak egy programot, aminek keretében minden helyi lakos elültethet öt ilyen magot a saját kertjében, miután befizet 500 rúpiát (nagyjából 8000 forintot), illetve megfelel egy csomó szigorú követelménynek. A projektet a Seychelle Island Foundation (SIF) vezényli, ők azok, akik minden jelentkezőnél bevizsgálják, hogy el fog-e férni a 25-35 méteresre növő pálmafa, megkap-e minden fa egy 10 négyzetméteres alapterületet, és hogy alkalmas-e a termőföld egyáltalán arra, hogy megéljen a tengerikókusz. Az utóbbi általában a kritikus pont, de egyelőre 96 popódiót ültettek el 26 különböző telken.
Nagyjából hat hónap után a SIF szakemberei ránéznek megint, és ellenőrzik, hogy minden rendben van-e. A tengerikókusz sajátossága, hogy iszonyatosan hosszú ideig nőnek a fák, szóval ha egy Seychelle-szigeteki lakos most beruházott arra, hogy legyen ilyen pálmája, lehet, hogy a termést ő maga már nem fogja megérni. Mivel ezek telepített növények, a megtermékenyítésüket mesterségesen, meghatározott időközökben kell intézni. „Ez egy nagyon hosszú távú projekt” – nyilatkozta a Guardiannak a Seychelle-szigeteki növényszakértő, Katy Beaver.
