A viking kalandornő, akit két hajótörés sem állított meg abban, hogy áthajózzon Amerikába, és ott megszülje az első bevándorlóbébit

A történelemórán a legtöbben megtanulhattuk, hogy az újkor 1492-ben kezdődött el, mert Kolumbusz Kristóf akkor fedezte fel az Újvilágot. Ez persze némileg leegyszerűsíti a dolgokat, de most koncentráljunk a mondat második felére. Nem azért, mert kicsit nagyképűségnek hangzik, ha valaki azt állítja, hogy felfedezett egy helyet, ahol amúgy viszonylag hosszú ideje éltek már emberek, hanem azért, mert nem is Kolumbusz volt az első európai, aki a szárazföldre lépett az Atlanti-óceán túloldalán.

Bár a legendák szerint már ír szerzetesek is partra szálltak Új-Fundlandon, az régészetileg is megerősített tény, hogy vikingek már egészen biztos jártak Észak-Amerikában, méghozzá fél évezreddel Kolumbusz előtt. A Vörös Erik sagája szerint a fia, Leif Erikson, Vörös Erik fia volt az első, míg A grönlandiak sagája szerint Bjarni Hejolfssoné ez az érdem.

Bárhogy volt is, nem ők voltak az utolsó vikingek, a megjárták Amerikát. A felfedezés iránti lelkesedés és a kalandvágy nem csak a férfiak hobbija, így például Gudrid Thorbjarnardóttirban, azaz Messzire Utazó Gudridban is megvolt. Ő 985 körül született Izland nyugati részén, felmenői között voltak egy dublini viking királynő, Bölcs Aud szolgái is, így némi kelta vér is csörgedezett ereiben. A kalandozásai mindkét említett sagában jelentős szerepet kaptak.

Ahogy az összes nagyon régi írásos feljegyzés esetében, úgy természetesen ezeket sem lehet 100 százalékban hiteles történelmi dokumentumnak venni, főleg, hogy sokáig szájhagyomány útján terjedtek, és csak a 13. században írták le őket. Emiatt hiába szólnak részben ugyanarról az emberről, van köztük némi eltérés – például az egyik szerint Gudrid kétszer, a másik szerint háromszor házasodott meg.

Az viszont biztos, hogy viking telepesek jártak akkoriban Új-Fundlandon, és évekig ott is éltek. A Vörös Erik sagájában Gudridnak is nagy szerepe van, akár az ő neve is szerepelhetne a címben. Az első nagyobb útját 15 évesen tette meg, amikor apjával áthajóztak Grönlandra. A grönlandiak sagája szerint első férje, Thorir is velük volt, de ő a következő télen meghalt, míg Vörös Erik sagája nem említi sem Thorirt, sem a hajótörést.

A hajósok fele nem élte túl az utazást, és végül el sem érték céljukat, hajótörést szenvedtek egy Grönland melletti szigeten. Innen Leif Erikson mentette meg őket, és mivel a kultúrájukban az számított szerencsésnek, aki rátalál a hajótöröttekre, Leif megkapta a Szerencsés állandó jelzőt.

Gudrid Grönlandon megismerkedett a kettes számú férjével, Thorstein Eriksonnal, aki szintén Erik fia volt. Bátyja, Leif épp egy újonnan felfedezett földről tért vissza nyugatról, és Gudridék úgy döntöttek, hogy ők is megpróbálnak átkelni. Ez nem jött össze, ismét hajótörést szenvedtek, úgyhogy visszatértek Grönlandra, ahol – hiába voltak keresztények – egy pogány földműves családnál laktak.

Azonban a falut elérte valamilyen járvány, és rengetegen meghaltak. Itt bejön a sagákba egy kis természetfeletti, ugyanis elvileg amikor a földműves felesége kinézett az ablakon, azt látta, hogy a korábban meghalt ismerősei eljöttek érte. A baj csak az volt, hogy önmagát is köztük látta, Thorstein Erikson társaságában. Másnap mindketten meghaltak a betegségben, de Thorstein holtteste állítólag egy rövid időre felpattant, és megjövendölte, hogy

• Gudrid hozzá fog menni egy izlandihoz;
• sok gyereket szül majd;
• hosszú életet fog élni;
• elhagyja majd Grönlandot;
• elhajózik Norvégiába;
• elzarándokol délre;
• és végül hazatér Izlandra;
• és megkérte, hogy adományozzon bőkezűen az egyháznak.

Gudrid harmadjára is megházasodott, hozzáment az izlandi Thorfinn Karlsefnihez, és rábeszélte, hogy induljanak meg nyugatra. El is értek Észak-Amerikába, azaz Vinlandra, ahogy Leifék elnevezték a vadszőlőről, amit ott találtak. Gudrid itt megszülte az első európai gyereket, aki az Újvilágban látta meg a napvilágot: a kis Snorri Thorfinnsont. Ez valamikor 1005 és 1013 között történhetett.

Az expedícióban 60 férfi és 5 nő vett részt, és mivel hosszú távra terveztek, néhány jószágot is áthajóztattak az óceánon. Nem jártak nagy sikerrel: miután Leif Erikson csapatának első találkozása az őslakosokkal abból állt, hogy a vikingek lemészárolták a kenuik alatt alvó helyieket, a viszony az őslakosok és Gudrid vikingjei között nem volt felhőtlen.

A grönlandiak sagája szerint Gudrid egyszer találkozott egy őslakos nővel, akit szintén Gudridnak hívtak. Épp Snorri bölcsője mellett ült, amikor megjelent az ajtóban egy fekete ruhás, alacsony, sállal fedett fejű nő, akinek akkora szeme volt, amilyet még soha senki nem látott. Odasétált Gudridhoz, és megkérdezte, hogy hívják.

„A nevem Gudrid, és téged hogy hívnak?”

– kérdezett vissza.

„A nevem Gudrid”

– válaszolta a nő.

A viking Gudrid közelebb intette magához, hogy üljön le mellé, de ekkor valami durrant egy nagyot, és a nő eltűnt. Senki más nem látta, csak Gudrid, de valószínűleg nem egy szellem vagy a felfedező természetfeletti tükörképe volt, hanem csak megismételte, amit Gudrid mondott. Ez gyakran előfordult, amikor olyan emberek beszélgettek, akik egy szót sem értenek abból, mit mond a másik.

A telepeseknek az időjárás sem kedvezett, és teljesen el voltak szigetelve a civilizációjuktól, ezért három év után feladták a dolgot, és amerikai egzotikumokkal megpakolva visszahajóztak először a norvég királyhoz, ahol eladták értékes áruikat, majd Gudridék hazatértek Izlandra, és egy skagafjordi farmon telepedtek le.

Thorfinn szerencsésebb volt, mint elődje vagy elődei, és idős korában halt meg. Amikor Snorri megházasodott, Gudrid megkérte, hogy építsen egy templomot, majd elzarándokolt Rómába – többnyire gyalogolva. Amikor hazatért, a templom már elkészült, így utolsó éveit gyakorlatilag apácaként élte, magányosan elmélkedve.

Az 1939-es New York-i Világkiállításkor kapott egy szobrot, ami a mai napig ott áll, ahol elvileg született (és egy másik Ottawában van kiállítva). Egy hajó orrdíszénél áll, vállán Snorrival, Amerika első második generációs bevándorlójával.