2024. szeptember 10. – 04:52
Karl Landsteiner 1901-ben fedezte fel a vércsoportokat, és hatékony módszereket dolgozott ki a transzfúziók során bekövetkező véralvadás elkerülésére, egészen addig azonban a vérátömlesztés igencsak kockázatos dolog volt – nemcsak a vérveszteség miatt, hanem azért is, mert a korabeli orvosok kifejezetten veszélyes anyagokat használtak mindehhez.
Az első sikeres vérátömlesztést a 17. században egy Richard Lower nevű orvos hajtotta végre, méghozzá elég barbár módon: kivéreztetett egy kutyát, majd egy nagyobb kutya vérével pótolta a vérveszteséget. Eltekintve a traumától és a bántalmazástól, a fogadó kutya teljesen felépült – az azonban, amelyiknek a vérét használta, értelemszerűen az eljárás közben elpusztult. Lower később bárányvér-transzfúzióval próbálta gyógyítani egy férfi mentális problémáit – az alany túlélte a beavatkozást, de, nem túl meglepő módon, nem gyógyult ki a betegségéből.
1667-ben Jean-Baptiste Denys és Lower kétszer is bárány és ember közötti vérátömlesztést kíséreltek meg, és sikerrel is jártak. Ez azonban valószínűleg annak tudható be, hogy nagyon kevés vért használtak, mert későbbi kísérleteik kevésbé alakultak szerencsésen, felelősek például egy svéd báró, Gustaf Bonde és egy mentális problémákkal küzdő férfi, Antoine Mauroy haláláért. 1670-ben a brit Királyi Társaság, a francia kormány és a Vatikán is elítélte ezeket a kísérleteket, és nagyjából 150 évre le is álltak a vérátömlesztéssel.
A 19. században aztán újra elővették az eljárást, de mivel másfél évszázadig semmilyen előrelépés nem történt, ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenézniük, mint előtte. Ekkor jutott eszébe valakinek az a zseniális ötlet, hogy vér helyett tejet használjanak a transzfúziók során.
Bár az első sikeres vérátömlesztés 1818-ban megtörtént – James Blundell szülés utáni vérzés kezelésére használta a férj vérét –, 1873 és 1880 között elterjedtté vált, hogy amerikai orvosok inkább a tej transzfúziójával kísérletezgettek. Az első ilyen 1854-ben történt egy kolerajárvány idején, amikor James Bovell és Edwin Hodder Torontóban tejet pumpáltak egy ember ereibe. Úgy gondolták, hogy a tejben lévő olajos és zsíros részecskék előbb-utóbb fehérvértestekké alakulnak. Első páciensük egy 40 éves férfi volt, aki nagyjából 3,5 deciliter tehéntejet kapott. Meglepő módon ez a beteg jól reagált a kezelésre, ezért az orvosok tovább folytatták a kísérletezést. A következő öt betegük azonban meghalt.
A magas halandóság ellenére a tejtranszfúzió viszonylag népszerűvé vált, főleg Észak-Amerikában. Azok, akik valahogyan túlélték a procedúrát, jellemzően mellkasfájdalomra, szemtekerezgésre és fejfájásra panaszkodtak, de a legtöbben kómába estek, és végül meghaltak. Joseph Howe egy ideig kutyákon is kísérletezgetett, hasonló eredményekkel, de később megállapította, hogy valószínűleg az állatoktól származó tejjel van probléma, így egy ponton anyatejjel is próbálkozott. Howe ezt az elméletét egy tüdőbeteg nőn próbálta ki, akinek a transzfúzió után leállt a légzése, de Howe végül újra tudta éleszteni mesterséges lélegeztetéssel, és „morfiumos és whiskey-s injekciókkal”. A nő végül, meglepő módon, túlélte az eljárást.
Szerencsére a vércsoportok felfedezése után elgördült a legnagyobb akadály az emberes vérátömlesztés elől, és az olyan megoldások, mint az állati vér és a tej, kikoptak a használatból. Ma a vérátömlesztés mindennap életeket ment.
(Források: Docquity, IFL Science, Association for the Advancement of Blood & Biotherapies)
