Amatőr dolog egy filmkritikát úgy kezdeni, hogy egy másik filmről beszélek, de most ennyit megengedek magamnak. A Coen-testvérek westernantológiájának, a Buster Scruggs balladájának utolsó fejezetében elhangzik egy sztori egy férfiről, aki megkér egy másikat, hogy vegye át a szerepét a pókerasztalnál, és bizonyos helyzetekben döntsön úgy, ahogy ő döntene. A mesélő elmondja, hogy ez képtelenség, egy képtelen kérés, és egy képtelen helyzet, hiszen soha nem tudhatjuk meg, hogy a másik ember ilyen helyzetekben mit tenne, elképzelésünk lehet róla, de legjobb esetben is csak tippelni tudunk. Azért, mert ennyire soha nem ismerhetjük meg azt, hogy mitől ketyeg az ember. „Mindenkinek a saját kártyáit kell játszania!” – mondja a fess francia úr a postakocsiban, ami nagy valószínűséggel a túlvilág felé tart.
Azért ez a kitérő, mert ezzel tudom a legjobban megmagyarázni, hogy miről is szól a Rengeteg – mindenhol látlak: arról, hogyan próbálják emberek egymást kitapogatni, hogyan súrlódnak egymáshoz, és hogy akármennyire is próbálkoznak, mennyire ritka az, hogy képesek megérteni a másikat.
Ha valakinek ismerős lenne a film címe, az nem véletlen, a Rengeteg volt Fliegauf Bence (akkor még Benedek) első játékfilmje, és egy izgalmas hang bemutatkozása abban a filmes korszakban, ami kitermelte magának többek között Török Ferencet, Hajdu Szabolcsot vagy Pálfi Györgyöt. A Rengeteg egyszerre volt a korának terméke, mert az olcsó, digitális kamerára vett jelenetei a korszak skandináv Dogma-filmjeire emlékeztettek, és egyszerre volt valami teljesen más, mert olyan intenzíven és izgalmasan bánt a mindennapi nyelvvel és beszélgetésekkel, ami akkor és azóta sem sikerült sokaknak magyar filmben. A jelenetek szinte kizárólag közelképekben felvett beszélgetésekből álltak, és ha valaki most ettől elkezdené forgatni a szemét, hogy te jó ég, mekkora lila ködös művészfilmeskedés, akkor gondoljunk csak bele, hogy tíz évvel később a fél ország már megveszett a Terápiáért, ami szinte csak ilyesmiből állt. Igaz, kicsit kevésbé izgága kamerával.
„Mi van akkor, ha csak azokat a részeket veszem ki a minket körülvevő életből, amikor a ventillálás történik?” – vetette fel Fliegauf még 2003-ban a Filmvilágnak egy interjúban, és ugyanezt sikerült majdnem 20 évvel később megismételnie a film folytatásában is, az ugyanolyan eljárással (javarészt amatőr színészek, digitális kamera, szemcsés kép) készült, a berlini filmfesztiválon bemutatkozó Rengeteg – mindenhol látlakban is. Fliegauf az első filmje óta bővítette a rendezői és tematikus eszköztárát, készített díjnyertes filmet a romagyilkosságokról (Csak a szél), hipnotikus melodrámát Eva Greennel (Méh), de tervezett bűnügy filmet és egy csernobili történetet is. Az utolsó kettő sajnos nem készült el, a legutóbbi, Liliom ösvény című filmjét pedig viszonylagos érdektelenség fogadta, úgyhogy valahol megértem, hogy visszatért a régi gúnyához, ami még mindig elég jól passzol hozzá.
A Rengeteg 2. (amit mostantól az egyszerűség kedvéért így fogok hívni) ugyanis pontosan olyan, mint az elődje, csak más figurákkal. A helyzetek mindig hasonlóak, két vagy három ember beszélget egymással, és mi nézőként próbáljuk értelmezni, amit látunk. Fliegauf feketeöves szakembere annak, hogy elindul egy helyzet, amiről van egy elképzelésünk, van egy sejtésünk, majd valahogy a felénél kiderül, hogy nem minden úgy van pontosan, ahogy az elsőre értelmeztük. A hatást elmesélni kicsit olyan, mintha idegen emberek vitatkozását próbálnám összefoglalni, de azért megpróbálom.
Egy rövid nyitány után a film első jelenetében egy fiatal lány prezentációt tart a tabletjén. Arról beszél, hogy az ő élete, és egy műlábbal élő lány élete örökre összefonódott. Elmond egy sztorit arról, hogyan veszekedtek a szülei karácsonykor, hogyan öntötte ki az anyja a halászlevet a vécébe, és hogyan okozott egy olyan balesetet, amiben szörnyethalt. Néha-néha a kamera oldalra pillant, és látjuk, hogy egy férfi nézi az előadást, érzelemmentes arccal. A kicsit elkapkodott prezentációnak vége, a férfiről kiderül, hogy az édesapja, aki most hallgatott meg egy előadást arról, hogy a saját tunyasága hogyan okozta a felesége halálát. De lehet, hogy nem minden úgy volt, ahogy a lány előadta.
Ezt a jelenetet mi is szenvtelenül követjük végig, kézikamerás képeket látunk, fájóan hiteles mondatokat hallunk, és amikor vége a ventillálásnak, akkor a jelenetnek is vége, és megyünk a következőre. Ez a Rengeteg 2.
Ami egyébként tud pokolian hatásos lenni, amikor erős az alapanyag, erős a helyzet, jók a színészek, és jók a szövegek, ami összességében több, mint az egész játékidő fele. Jakab Juli például nagyot megy a féltékenykedő, telefonját nyomogató barátnő szerepében, akinek a modora aszerint változik, mennyire üt be nála az empátia. Víg Mihály egy volt heroinfüggő haldokló, a rendező párja, Kovalik Natasa egy idősebb, traumákkal terhelt férfi barátnője, Fliegauf fia és lánya is szerepel. Ehhez a megvalósításhoz valahogy jobban is illenek a fésületlen, nem annyira tapasztalt szereplők.
A Rengeteg 2-nek klasszikus értelemben véve nincsen cselekménye, nincsen egy, az összes történeten átívelő sztori, ami összeköti őket. A közös csak a szándék és a kinézet: nyers beszélgetések olyan helyzetekben, amikor a nehezen kimondott dolgok elhagyják valakinek a száját, és mindenkinek szembe kell néznie velük. Ha ez most kőkemény nyomasztásnak hangzik, akkor jól végeztem a munkámat, mert Fliegauf filmje tényleg az: majdnem két órányi víztaposás, hogy felszínen maradjunk, miközben emberek frusztrációi és tragédiái húznak le. Nem ismerem a film keletkezésének történetét, de tény, hogy sikerült hatékonyan becsatornázni az önkéntes karantén és a járványhelyzet fullasztó érzését, amikor már az embernek abból is elege van, hogy elege van mindenből, és mintha minden egyes fel-alá járkálás a falak között egyre rövidebb és rövidebb lenne.
Öngyilkosság, rák, meddőség, bigott vallásosság, érzelmi zsarolás – nem mondom, hogy a Rengeteg 2. közepén nem éreztem azt, hogy valaki igazán vitatkozhatna már inkább arról, hogy kell-e mazsola a bejglibe, vagy sem, de ettől még nem gondoltam kevésbé sikerültnek. Vannak pillanatai, amikor megbicsaklik a minőség, a vallás vs. szerepjátékos vita anya és (a rendező) fia között a többi részhez képest mintha kevésbé lenne árnyalt, a Gubík Ágival készült jelenet pedig kokainnal, szexszel, haldokló emberrel, és egy rejtélyes eltűnéssel már majdnem átfordul paródiába. De csak majdnem.
És ebben a majdnemben rejlik Fliegauf sikere. Majdnem minden jelenet pár lépésre van attól, hogy nevetséges, öncélú, vagy egyszerűen csak röhejes legyen, de vagy a színészvezetés, vagy a puritán vizuális stílus, vagy egyszerűen csak az elhangzott mondatok mindig visszatartják ettől. Olyan érzés nézni őket, mint amikor néha megkívánja az ember a szomorú számokat, vagy a nyomasztó Örkény-novellákat. Nem biztos, hogy élvezzük, de tud jól esni.
A Rengeteg – mindenhol látlak premierje a berlini filmfesztiválon, a tervek szerint júniustól Magyarországon is lehet majd látni.
