Mi a jobb: a végsőkig kitartani egy hagyományos családmodellben, vagy 50 pluszosan is megélni a vágyainkat?

Aki kritikaírással foglalkozik, az pontosan tudja, hogy nyáron nemcsak a rekkenő hőség miatt izzadunk, hanem azért is, mert éppen a könyvhét és könyvfesztivál közötti senki földjén vagyunk, amikor az adott év legfontosabb könyveinek első fele már rég megjelent, a másik fele viszont még csak előkészületben van. Viszont írni kellene valamiről, csak hát ugye alig van megjelenés, és mit csinálhatunk ilyenkor? Bőszen keresgélünk az olyan kötetek között, amelyeket talán el sem olvastunk volna, aztán a végén még az is lehet, hogy igazi kincsre bukkanunk. Nekem jelen esetben legalábbis sikerült.

Az eredetileg újságíróként befutott, majd később a regényírásra átnyergelő svéd Moa Herngren neve valószínűleg nem mond túl sokat a hazai olvasónak, annak ellenére sem, hogy néhány éve már Magyarországon is megjelent tőle egy fekete komédia, mégpedig A nehézsúly szépe címmel. Legújabb regényébe, A válásba olvasói visszajelzések alapján botlottam bele, és ezek kivétel nélkül olyan pozitívak voltak, hogy rögtön kíváncsi lettem: vajon mit tudhat ez az északi alkotó, ami miatt ennyire rajonganak érte?

Tényleg ilyen jó?

„Bea forgolódik az ágyban, a paplanhuzat a lábára tekeredik. A paplant már májusban száműzték az ágy mellett, Niklas oldalán álló gardróbszekrény felső polcára. A nyári éjszaka fénye átszűrődik a behúzott sötétítőfüggönyön. Minden évben nehezére esik megszokni, hogy ilyenkor sosem sötétedik be rendesen. A forró, világos éjszakákat többnyire nyugtalan félálomban tölti. Sikerült egyáltalán aludnia egy kicsit? Nem úgy érzi.

Bea a telefonjáért nyúl. 00:41. Nincs üzenet. Niklas valószínűleg már elindult haza. Vagy legalábbis már szedelőzködik. Hányig tart egyáltalán nyitva a Daphne bisztró? Bea megnyitja az üzeneteket, és elkezd egy békítő sms-t írni. Lehet, hogy túl keményen viselkedett?

Aztán eszébe jut, mi történt, és félbehagyja az írást. Tulajdonképpen miért ő kérjen bocsánatot? Niklas az, akinek bocsánatot kellene kérnie, és ő, Bea az, aki most dühös lehet. És dühös is.”

Ahogy belekezdtem ebbe a kötetbe, és ahogy haladtam közel 150 oldalt, szép lassan felismerhetővé váltak a tipikus skandináv jegyek, amelyeket annyira szeretek, legyen az a minimalista elbeszélői stílus, a hideg realizmus és a különböző társadalmi problémák tabuk nélküli élveboncolása. Az első szakaszban megismerhetjük Beát, az ötvenes évei elején járó feleséget, akinek minden jel szerint révbe ért az élete. Van egy orvos férje, akit nemrég léptettek elő, és aki az elmúlt bő harminc évben mindvégig az asszony mellett állt, van két különböző természetű, ám őt nagyon is szerető lánya, illetve egy olyan munkája (a Vöröskeresztnél dolgozik informatikusként), amelyet lehet, hogy nem fizetnek meg túlságosan, de cserébe úgy érezheti, hogy általa egy kicsivel jobbá tudja tenni a világot.

A teljes boldogsághoz pedig úgy érzi, hogy már csak egy vadonatúj konyha hiányzik, ám amikor éppen megkezdődnek a munkálatok, a férje egyszer csak egy kisebb összezördülés után nem jön haza. Vajon mi történhetett? Egy görbe este? Belefér, hiszen úgysem gyakran szokott előfordulni. Aztán másnap a férfi csak annyit közöl telefonon, hogy nem akar sem hazajönni, sem megmagyarázni a helyzetet.

De vajon miért? Ezt nemcsak az asszony, de mi, olvasók is szeretnénk megtudni. A regény első 150 oldala alapján ugyanis Niklas igazi mintaférjnek tűnik, aki lehet, hogy kicsit túl sokat dolgozik, túl feledékeny, és néha noszogatni kell, hogy segítsen otthon, de cserébe mindig számítani lehetett rá a fontosabb dolgokban. Kezdve onnan, hogy segített a fiatal Beának talpra állni testvére halála után, majd kivette a részét a gyereknevelésből, és soha nem tudtak tőle olyat kérni, amit végül ne teljesített volna. Így nem csoda, hogy ő a felesége mindene, akit egyébként a férfi egész népesebb családja is úgy szeret, mint a saját gyermeküket.

Aztán kiderül, hogy Niklas válni akar, és talán már össze is költözött egy másik nővel. Természetesen mindenki meg van győződve arról, hogy ötvenen túl ez egyszerű kapuzárási pánik, minden a férfi hibája, és így persze mindenki Bea pártját fogja. Bevallom őszintén, itt kicsit még a fejemet vakartam, hiszen bár mindez egészen jól van megírva, maga a történet (egy jóravaló, kizárólag a családjáért élő asszonyt otthagy a férje egy másik nőért) olyan snassz, hogy nem értettem, mit imádtak benne annyira.

Ezek után még valóban kíváncsiak vagyunk erre a fickóra?

Aztán az igazi csoda akkor érkezik, amikor a könyv második szakaszában Niklas nyomába szegődünk. Jelen esetben nem egy olyanfajta trükkregénnyel van dolgunk, amelyben a különböző szintek gyökeresen felborítanak bármit is, hiszen tényleg az történt, amit Bea szemszögéből olvastunk: egy jóravaló, kizárólag a családjáért élő asszonyt otthagyott a férje egy másik nőért. De hogy miért, az cseppet sem mindegy.

Herngren egészen elképesztően vált nézőpontot, és mutatja be azt, hogy ugyanazokat az eseményeket és ugyanazokat a szituációkat milyen különbözőképpen látják az emberek.

Niklas ugyanis lehet, hogy az egész életét úgy élte le, hogy segített másokon (előbb közeli barátként, majd férjként a testvérét gyászoló Beán, apaként a lányain, orvosként a beteg gyerekeken, meg még akár nyaralás közben is kedves barátként ellátva a szomszédokat, stb.), de valójában erre sosem vágyott, ez mindig is egy rá kényszerített szerep volt. Egészen furcsa megfigyelni, ahogy ez a mindig és mindenkinek megfelelni akaró férfi egyszer csak az általa addig nem túlzottan kedvelt szomszédasszony szavai hatására másként kezdi látni az életét, és férjként, valamint két gyermek apjaként rájön arra, hogy igazából sosem élt úgy, ahogy szeretett volna. Aztán ilyenkor mit lehet tenni? Beletörődni, hogy ez a hajó már elment, vagy válni és új életet kezdeni. A férfi ez utóbbi mellett dönt.

A harmadik nagy egységben, ahogy az események felpörögnek, felváltva szegődünk az (egykori) férj és feleség nyomába, hogy itt aztán amolyan igazán bátor vállalásként a szerző felrúgja az addig vitathatatlanul meglévő status quót az egyik szereplő pártjára állva (természetesen nem árulom el, kiére).

Ez pedig kiváló alkalmat ad elmélkedni például azon, hogy mi a jobb: konformista módon a végsőkig kitartani egy hagyományos családmodellben, vagy 50 pluszosan is megélni a vágyainkat?

Vagy azon, hogy úgy éljünk-e, hogy feláldozzuk magunkat, ám ezáltal a legszűkebb környezetünket boldoggá tesszük, vagy éppen ellenkezőleg, kövessük a saját boldogságunkat, és ha mi boldogok leszünk, akkor a környezetünk is azzá fog válni?

Úgyhogy összességében igazán kellemes meglepetésként ért az, amivel ebben a svéd kötetben találkoztam, és bízom benne, hogy ezt a már-már bergmani szintű kapcsolati élveboncolást nemcsak én fogom felfedezni, de sokan mások is. Néha bizony szükségünk van a nyers realizmusra is.

Moa Herngren: A válás
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Helikon, 2024, 4999 Ft