Ahhoz, hogy a Megalopoliszt megértsük, vagy legalábbis kapiskáljuk, hogy valójában honnan és miből jött, mi végre létezik, mi az isten egyáltalán a célja, ahhoz minimum kötelező olvasmányokra van szükség. Ha csak egy kötelező olvasmányra van időnk, akkor ott van az idén magyarul is megjelent biográfia a rendező Francis Ford Coppoláról. A könyvből kiderül, hogy 1982 decemberében, éppen a totális anyagi csőd idején született meg a filmterve arról, hogyan akar egy mindenekfelett álló művész egy társadalmat jobbító utópiát létrehozni, és hogyan próbálja ezt megakadályozni az álságos, áskálódó világrend, ami csak a pénzt és a meggazdagodást hajhássza, de neki nem segít anyagilag.
Coppola a római történelemből merítette az alaphelyzetet – egészen pontosan a catilinai összeesküvésből –, de az életrajza szerint az első löketeket Tennyson, Oscar Wilde, H. G. Wells, Herman Hesse adták neki. Ha több kötelező olvasmányra van időnk, akkor hozzácsapjuk azokat is. Ha még többre, akkor még mehet hozzá Petrarca, Marcus Aurelius, és feltételezem, Morus Tamás, Francis Bacon, és így tovább. Annyit olvashatunk, hogy mire elmennénk moziba, már le is vették műsorról a Megalopoliszt.
De ha nem is akarunk kötelező olvasmányokkal vesződni, vannak dolgok, amiket mindenképpen tudnunk kell előtte. Hogy Francis Ford Coppola színházi rendezőként kezdte a karrierjét, és minden túlzás nélkül technokrata vizionáriusként folytatta, akinek A Keresztapa-trilógiája egyet jelent sokaknak a valaha készült legjobb filmekkel, és akkor még ezek mellé elkészítette a Magánbeszélgetést és az Apokalipszis mostot is. Hogy Coppola már nem elsődlegesen filmkészítő, hanem bortermelő, több ingatlan tulajdonosa, akit viszont megmagyarázhatatlan, magas fokon égő vágy hajt, hogy történeteket meséljen, filmeket rendezzen. Hogy egyszer készített egy Captain EO című, 3D-s rövidfilmet Michael Jacksonnal, amit csak Disney Worldökben lehetett látni, bár lehet, hogy ezt nem feltétlenül kell tudni róla.
Azt viszont igen, hogy a Megalopolisz negyven év munkája, és nemcsak kreatív, hanem anyagi értelemben is: a filmet Coppola végül a saját pénzéből finanszírozta, ami valójában egészen hajmeresztő az alapötletet, az ambíciót, a megvalósítást, és tulajdonképpen a végeredményt is látva. Mert ami a Megalopolisz lett, azt legjobb pillanataiban sajátosan egyéninek, a legkevésbé sikerültekben gigantikus fiaskónak lehet tartani, a kettő fajta között teátrális közjátékokkal, olcsónak ható számítógépes animációval, még olcsóbb szatíracélpontokkal, fakó digitális operatőri munkával, zavarba ejtő intermezzókkal, néha olyan történetmesélési megoldásokkal, amiknek jobb helyük lenne egy Csupasz pisztolyban, mint egy négy évtizede dédelgetett mesterműben.
De mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem használtam azt a szót, hogy „rossz”, és soha nem is használnám rá. Ahogy a Megalopolisz teljesen irrelevánssá teszi azt a kapitalista mércét, miszerint akkor sikeres egy film, ha visszahozza a ráköltött pénzt (ugyanis ez soha nem fogja), nincsen olyan perce, amiben ne érezném, hogy egy nyolcvan év feletti, súlyos túlzásokba eső, szentimentális és néha dühös művész munkáját látnám. Akinek minden joga, lehetősége, és felhatalmazása megvan, hogy csináljon egy filmet, amiben például Aubrey Plaza bugyi nélkül ráül Shia Labeouf arcára, vagy Adam Driver úgy adja elő a „Lenni, vagy nem lenni”-monológot, mintha valami frissen kitalált újdonság lenne, vagy Laurence Fishburne egyszerűen a jelenet közepén látványosan, agyban teljesen kicsekkol. Coppola rengeteget ad bizonyos részletekre, más részletekre sokkal kevesebbet, de mindent alávet annak, amiről szerinte a Megalopolisz szól: hogy az emberiség képes lenne a civilizációt jobb irányba terelni, ha egyszerűen békén hagynák azt a korszakos művészt, aki elefántcsonttornyában éppen a világ jobbításával foglalkozik.
Ezt a korszakos művészt, Cesar Catilinát alakítja Adam Driver egy olyan országban, amit Új Rómának neveznek. Új Róma olyan, mint a régi, csak a mai New Yorkban – Catilina főhadiszállása a 30 Rockefeller Plaza felhőkarcolójának tetején van, a Madison Square Gardenben gladiátorok és harckocsik csapnak össze. Coppola egyáltalán nem használ semmi finomságot akkor, amikor a világot próbálja felrajzolni. Amikor valaki kifejti, hogy ebben a világban nem létezik igazság, akkor Iustitia hatalmas CGI-szobra fáradtan összerogy az utcán.
Driver, akárcsak a film legtöbb férfi szereplője azt a fajta homlokba fésült frizurát hordja, amiről Roland Barthes még az ötvenes években azt írta a Rómaiak a moziban című esszéjében, hogy minden kétséget kizáróan azt jelzi: Rómában vagyunk. Catilina építész, egy Megalopolisz nevű, idealista, új elveken alapuló várost tervezne, ha éppen a városvezetés, az élen Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) hagyná. De Cicero népszerűtlen, a hatalom pedig amúgy is a Crassus családnál van, ahol a nagyapa (Jon Voight) inkább egy tévés műsorvezetőt (Aubrey Plaza) hajt a biznisz helyett, az unoka (Shia Labeouf) pedig a bajt keresi folyton. Juliának, a polgármester lányának (Nathalie Emmanuel) viszont szimpatikus lesz Catilina idealizmusa, és először munkatársként, majd annál többként kezd mellette dolgozni, miközben Új Rómát csapások sora sújtja. Azt még nem is említettem, hogy Catilina meg tudja állítani az időt.
A Megalopolisz folyton olyan, mintha kinyúlna a vászonból, hogy megrázza a mi gallérunkat a székben, az első percekben Driver karaktere még egy ceruzát is dob felénk. A cannes-i filmfesztiválon, illetve New York-i vetítéseken a film egy adott pontján besétált egy munkatárs a vetítésre, feltett egy kérdést egy mikrofonba, amire Cesar Catilina a vászonról válaszolt – a magyar mozis változatban be kell érnünk a film szövetében elhangzó kérdéssel. Mint egy kétségbeesett kérés, hogy törődjünk a művészettel, a kultúrával, ápoljuk a tudást, mert különben az egész mehet a levesbe, és pillanatok alatt feltüzelhetik agitátorok a kisemmizetteket, hogy törjenek és zúzzanak. „Nem vesztegetek időt olyanokra, akiket nem érdekel a művészet” – mondja Catilina egy adott ponton a luxusirodájában, és nem nehéz belelátni azt a Francis Ford Coppolát, aki a csőd előtt egy hasonló art deco munkahelyet tartott fenn magának egy toronyban.
Coppola arra sem vesztegeti az idejét, hogy a cselekményét igazítsa bármihez, igaz, nincsen is rá szüksége, hiszen mindenféle nyomás nélkül dolgozhatott. A Megalopolisz csapong, az idejét néha széthúzza, néha idejétmúlt montázsokkal sűríti, néha megállítja úgy, ahogy a főszereplője – például amikor Julia elmond három különböző idézetet Marcus Aureliustól, de mindhárom mögé hozzáteszi, hogy kitől származik. Valahogy minden jelenet túl hosszú, és minden történeti egység túl rövid, néha egy szereplő narrál, néha egy másik, néha egy római hatású digitális felirat választ el fejezeteket, néha két karakter latinul beszél egymással. Néha feltűnik Dustin Hoffman. Egyik pillanatban Driver feltart egy könyvet a kamerába, miközben egy másik szereplő beszél. Sajnos a címét a magyar felirat miatt nem láttam.
Coppola láthatóan teljesen unná azt, ha a Megalopolisz sztoriját A-ból B-be, a standardizált forgatókönyvírás szabályai szerint, a szokványos kameraállások diktálta beállításokban kellene elmondania. A féktelensége az egyik oka, hogy létezik. De a féktelensége nem mindig terjed ki a technikai megvalósításra. A Megalopolisz néha szörnyen néz ki, és szörnyű élmény nézni a fakó digitális hátterek előtt, laposra világított belsőkben álló, fantáziátlan szereplőket. Néha egyszerűen rusnya és megmosolyogtató, amit látunk, olyan pillanatokban, amiket Coppola egészen biztosan nem kiábrándítónak, hanem minimum felemelőnek, de inkább katartikusnak gondolt.
A felemelés nem sikerül neki, de az elrugaszkodás igen, mint egy bolond feltalálónak, aki a hátára csatolt szárnyakkal azt hiszi, hogy ha rendesen nekifut a szakadéknak, repülni tud. Coppola elhivatottsága példa nélküli, és a Megalopolisz olyan, mintha nem is leforgatta, hanem kiűzte volna magából végre a gondolatot, hogy végre megnyugodhasson. Már ha képes olyasmire egyáltalán. A Megalopolisz csak olyan, mélyen személyes indíttatású, legjobb esetben is félsikerekhez hasonlítható, mint a 2006-os A káosz birodalma, ami szintén egy jövőben ragadt, súlyosan deficites társadalom kilátástalanságát akarta feldolgozni. Csak amíg ott Richard Kellyt inkább a fiatalkori, eszetlen hév vezérelte, Coppolát itt már az a fajta időskori lendület, ami az eszetlen tempót diktáló Martin Scorsesét is. El tudom képzelni, hogy a Megalopolisz több szempont szerint is jobb, mint az, amit végül meg tudunk nézni. De nem tudom elképzelni azt, hogy ne lenne bármilyen formában ilyen zavarba ejtő. Abban egészen biztos vagyok, hogy a civilizációt nem fogja megmenteni a végzetétől.
A Megalopolisz szeptember 26-tól látható a magyar mozikban.
