Fény derült egy titokra, mikor ingott meg a pólósbajnokok bizalma Kemény Dénesben

A 2004-es olimpia férfi-vízilabdadöntője generációs élményt okozott, a címvédő magyar válogatott kétszer is nagyobb hátrányba került, de az utolsó negyedet 3–0-ra nyerve 8–7-re megverte a szerbeket. Óriási meccs volt, olyan, amelyikről évtizedekkel később is mindenki tudja, hol és kivel nézte, mikor bízott kevésbé a fordításban, mikor kezdett őrjöngeni, és hogyan ünnepelte meg a mámoros győzelmet, amivel nyolc aranyérmet szerzett a magyar küldöttség. Aki a helyszínen, Athénban élte át, soha nem felejti, és talán a mai napig van mindenkinek egy kedvenc gólja, jelenete, tud idézni a közvetítésből egy-egy mondatot Hajdú B. Istvántól, és nem csak azt, hogy 13 fürdőgatyás férfi miatt fogja elsírni magát. Sok játékos karrierjének csúcspontját jelentette ez a csata, és valószínűleg a kapitány, Kemény Dénes is ezt jelölné meg a nagybetűs meccsnek, mert a másik két olimpiai sikerből az igazi dráma, a katarzis, az izgalom hiányzott, ebben pedig minden megvolt, olykor túlzott töménységben is.

A pólóválogatottról készült A nemzet aranyai című, majdnem két és fél órás dokumentumfilmnek is ez a csúcspontja, miközben át lehet élni újra az odáig vezető utat. A játékosok elmesélik, hogy élték ők át ezt belülről, Szécsi Zoltán kapus messze hangzó káromkodását, ami után varázsütésre összeállt a védekezés. „Zoltán azt kérte, több figyelemre és koncentrációra van szükség” – reflektált Kiss Gergely a kapusból kiszakadó üvöltésre, amelyik kétségtelenül hatékony volt.

Kiss 4 gólt lőtt ezen a döntőn, abszolút kulcsember volt. Húsz év távlatából már egészen másképp mutat az a brutalitás, amikor Varga Tamás a 2002-es bajnoki döntőn rátámadt, és ököllel, eltorzult arccal, vérszomjasan ütötte a fejét a medencében. Az olimpiai döntő ötödik gólját ők ketten hozzák össze: Kiss centerezett, Varga pedig védhetetlenül a kapufa mellé bombázott. Varga egyébként elcsukló hangon idézte vissza az interjújában, mennyire nem büszke arra, amikor elkezdte csépelni Kisst.

Kiss negyedik találatánál egy olyan figurát vettek elő Kásás Tamással, amit addig egyszer sem használtak, legalábbis az egyik legjobb szerb játékos, Vladimir Vujasinović ezt állította a filmben. Ez volt a nyolcadik magyar találat, amivel először vezetett a csapat a meccsen, és ezzel alakult ki a már említett 8–7-es végeredmény is. Az addig szinte folyamatosan vízben lévő Kásás az utolsó negyedben hullafáradtan megtáltosodott, e mellett a zseniális passz mellett értékesített egy büntetőt és lőtt egy gólt is. „7 perc vagy 4 év.” Ennyit mondott neki Kemény a zárónegyed előtti egyperces szusszanásnyi szünetben, amikor két góllal még a szerbek vezettek.

Amikor egy csapat titkait keressük, hogy mitől működik a dinamika, az ilyen mondatok azok, amelyek segítenek a megértésben. Abban az idegállapotban, amikor túlcsordul az adrenalin, úgy kell hatni egy játékos agyára és egójára, hogy egy ilyen mondatnak célba kell találnia. Egy ilyen mondatnak kell azt a pluszt előhoznia, hogy egy kivételes képességű játékos a legfontosabb helyzetekben meg tudja mutatni a kivételes képességeit, amitől egyszerűen csak zseninek nevezik.

Zákonyi S. Tamás filmje arra is kereste választ, mitől működik a csoportdinamika. És akkor jöjjön egy fél mondat most Kásástól, négy évvel korábbról, amikor a favoritként érkező magyar válogatott épp szenved a csoportkörben, és elszenvedi második vereségét: a horvátok és a jugoszlávok is megverték a válogatottat.

„Nyugi, most kezdődik az olimpia.”

Kásás ezt éppen Keménynek mondja, akire olyan hatással volt ez a félig-meddig hanyagul odavetett megállapítás, és olyan hatást váltott ki belőle, amitől folyamatosan megnyugodott. A 2000-es olimpia csoportkörében a váratlan vereségek mellett volt más gond is, mert Keményt reklamálás miatt egy meccsről eltiltották, a csapat elveszítette azt a támaszát a partról, amire az előző három évben mindig számíthatott. Aztán az egyenes kieséses szakaszra minden a helyére került. Megverték az olaszokat, a szerbeket, a döntőben pedig esélyt sem hagytak az oroszoknak.

Az olaszok ellen akkoriban rendre nagy meccsek voltak, és a 90-es évek közepén rendre ők jöttek ki győztesen a csatákból, hogy aztán a trend megforduljon, és a fatornyos falujukban, vagyis hazai pályán is legyőzte őket a Benedek Tibort nélkülöző Magyarország az 1999-es Eb-n. Már csak emiatt is fűtötte őket a visszavágás vágya. A fatornyos falu kifejezést egyébként Kemény Dénes édesapja, Ferenc használta, aki nevelőedzőként csiszolgatta a korosztály legjobbjait, és juttatta el magas szintre.

A film nem rövid, 149 perc, vannak olyan szereplők benne, akiknek a neve az avatottabb drukkereknek is keveset mond. Az interjúkat mindenesetre igyekeztek feszesre vágni, és olyanra, hogy megmaradjanak benne az érzelmek. A megszólalók jól kitágítják a perspektívát, hogy ne a már sokszor láttatott magyar optikán keresztül nézzük a csapatot, hanem másokén keresztül. Sandro Campagna olasz edző például a 2008-as csapatot nevezi minden idők legnagyobbjának, amelyik úgy nyert, hogy a szerbekkel például nem is kellett megmérkőznie. És hogy miért nem? Mert a szerbek az elődöntőben kikaptak az általuk egy kicsit lebecsült Egyesült Államoktól.

„Úgy győztek le minket, hogy nem is játszottunk. Indirekt vertek meg” – állapította meg keserűen Vujasinović erről a helyzetről. Tudjuk, vannak meccsek, amelyek már az öltözőben eldőlnek, itt egy aranyérem sorsa dőlt el, Kemény csapata indirekten is bénító nyomást tudott gyakorolni. A szerbek annyira készültek a magyarok elleni meccsre, a 2004 utáni revansra, hogy sima, 10–5-ös vereséget szenvedtek az elődöntőben.

Campagna végtelenül higgadt leírást adott egyébként a 2004-es döntőről is, felelevenítve, hogy az utolsó negyedben, amikor minden cselekedet duplán számít, akkor a magyarok az emberelőnyeiket kihasználták, mindháromból gól született, míg a szerbek ekkor hibáztak. Hogy ez így lett, abban az edzőnek nagy szerepe van. Mert az egyéniségeket egymás alá tudta rendelni, nem volt öncélú viselkedés, és egy csapat ekkor tud nyerni. A szerbeknél ez elmaradt. Persze szóba került a nézőtérről felhangzó sípszó, amikor az utolsó támadásnál Aleksandar Šapić oldalra néz, a legfontosabb helyzetben elveszít 2-3 másodpercet, és kimarad a lehetőség. (A sípszó Szilágyi Pétertől jött, Madaras Norbert egri nevelőedzőjétől.)

Campagna azt is szóba hozta, előfordult, hogy a magyar csapat Benedek Tiborért játszott, 2008-ban viszont már Benedek maximálisan alárendelte magát annak, amit a csapat és a közösség elvárt tőle.

A csapat mindegyik olimpián egy kört alkotva összeült, így ragasztották át egymásra a szenvedélyt. Sydney-ben még Varga Zsolt volt a kör közepén, ő volt a szellemi vezér, az agytröszt, jó barátja, Benedek csak később veszi át ezt a szerepet. Varga 2000-ben azt mondta, nem kérlelni kell a szerencsét, hogy álljon az oldalukra, hanem méltóvá kell válni a győzelemre. „Mit mondtak a római gladiátorok, amikor csatába indultak? Győzelem vagy halál!” Az oroszok elleni finálét így indította az öltözőfolyosón Varga, és könnyen lehet, hogy már ott el is dőlt.

A kiszállása után lett tehát Benedek a vezér, és a jelenlegi meghatódott visszaemlékezések is pontosan tükrözik, mit jelentett, milyen szerepet töltött be ebben a csapatban, és mennyire hiányzott, amikor átmenetileg nem vállalta a válogatottságot. A 2020-ban meghalt Benedek már láthatóan küszködött a betegségével, amikor a kamera előtt felelevenítette a múltat.

A film legjobb része, amikor arról vallanak a játékosok, hogy megingott a bizalmuk a kapitányban. 2002-t írunk. Akkoriban nem volt köztudott, hogy krízishelyzet van, voltak persze sokat tudó bennfentesek, az uszodai közegben kevés dolog maradt titokban. Megtalálták a módját, hogy kiértékeljék, tudják-e Keménnyel folytatni. Mert az aranyérmet a 2001-es budapesti Eb-n, a 2001-es vb-n is elvitték előlük, 2002-ben is csak Eb-bronzot nyertek, utána Világkupa-ezüstöt, és tanakodtak, előfordulhat-e, hogy a sikert hozó kapitány veszített a varázserejéből. Összegyűltek Kemény vadászházában, és tisztázták, kibeszélték, hogy a kapitány nem haragszik rájuk. 2003-ban, a barcelonai vb-n pedig visszazökkentek a jó vágányra, és megnyerték egy hosszabbításos meccsen az olaszok ellen a világbajnokságot.

És hogy mi törte meg az edzés, taktikai felkészülés, meccs, edzés, taktikai felkészülés, meccs közti egyhangúságot? A humor. Ahogy a kézilabdás múlttal rendelkező Biros Péter felbukkanásáról – hosszú hajjal érkezik az összetartásra, nagy fülbevalókkal –, és ahogy maga Biros beszél, szellemesen és lazán, közelebb visz ahhoz, milyen is volt ez a csapat. Kásás parodizálja a kapitány gesztusait, mondatait. És persze kellettek az olyan epizódok is a kizökkentéshez, a szórakoz(tat)áshoz, mint amikor Székely Bulcsú és Vári Attila egy spanyol szálloda folyosóján egy gyilkosság helyszínét alakították ki, a helyszínelőknél jól ismert szalagot szereztek be, és temérdek ketchupot, ezzel váltva ki a vér látványát. A morbid poén ’97-ben még belefért, ma már a szálloda biztosan kipaterolna egy olyan csapatot, amelyik így lazít.

„Lehet, hogy valaki, az ellenfelünk hosszan készül egy olimpiára, egy döntőre, de mi erre születtünk”

– ez a mondat nagyon tetszett a filmből. Amikor rápillantottam a film közben készített jegyzeteimre, akkor vettem észre, hogy nem írtam oda, ezt pontosan ki is mondja. Utólag jöttem rá, igazából bármelyikük mondhatta volna.

Magyarországnak 21 olimpiai bajnokot adott 2000 és 2008 között ez a csapat, és amíg a futball nem hozott örömet, maradandó élményeket, addig ez a társulat olyan színvonalas szórakozást nyújtott, olyan szerepet töltött be a közéletben is, annyi szurkolót mozgatott meg, amivel viszonyítási pontokat is kialakított. És csak remélni tudjuk, hogy szövetségi kapitányként Varga Zsolttal a kispadon 2024-ben lezárják a szűkebb olimpiai éveket.

A nemzet aranyai április 20-tól látható a mozikban. A Telex a film médiatámogatója.