Valter Attila a Telex filmpremierjén: Egy kiló cukrot bevittem a Giro legnehezebb szakaszán

Vasárnap estétől lesz látható online a Telex Valter Attila országúti kerékpárosról készült portréfilmje, amelyet a Telex támogatóinak részvételével csütörtökön a budapesti Art+ Cinema moziban vetítettünk le először. A premieren vendégünk volt Valter Attila is, akivel a film után beszélgettünk, majd a Giro d'Italiát néhány napja befejező kerékpáros a nézők kérdéseire is válaszolt.

Valter Attila a karrierje utóbbi három évére koncentráló film megnézése után azt mondta, hogy jól esett magát látnia a mozivásznon, és büszkeséget is érzett közben a felidézett események miatt. A versenyeit egyébként nem nagyon szokta visszanézni, inkább csak egy-két snittet, amik bekerülnek az összefoglalókba.

„Ha végigtekersz egy egész napot, akkor megvan a saját történeted arról a szakaszról, nem akarod kívülről is nézni. Ha száz órát versenyeztél, megnéznéd még egyszer ugyanazt száz órában? Nem, inkább egy másik versenyt nézek” – mondta.

A legtöbb tévénéző szemében nagyon harmonikusnak tűnhet, ahogy együtt halad egy nagy boly egy szép tájon át, miközben belül nagy erők feszülnek egymásnak.

„Amikor százan kanyargunk lefelé százzal, a tévében úgy tűnik, hogy mindenki milyen ügyes, milyen jól követi az íveket. Belülről pedig úgy érzed, hogy senki nem tudja, mit csinál. A hektikus rész, a stressz nem látszik kifelé. Mindenki a szentlélekben bízik, ha ott valaki csúszik, akkor mindenki követi. Aki nem tekert még száz fő közepén hatvannal, azt nem kapja el a rossz érzés. Mikor versenyeket nézek, nekem egy sprintbefutó közben ugyanúgy felmegy a pulzusom, mintha ott lennék, mert belül minden egyes pozícióért harcolunk. Jobb úgy nézni, hogy nem voltál még ilyen helyzetben, akkor tényleg csak úgy hömpölyög a mezőny” – mondta Valter Attila.

A beszélgetés egy későbbi pontján is visszakanyarodtunk arra, hogy mekkora a félelemérzet a versenyzőkben, és hogy mi lehet a látszólag megszaporodó bukások oka.

„Majrés vagyok, azon kevés versenyzők közé tartozom, akik minden másodpercben vizionálják, hogy hol lehet potenciális bukás. Így versenyezni azért hosszú a hat óra, és ezt az érzést nagyon nehéz kikapcsolni. De talán ezért esek viszonylag keveset. Nem jó rá gondolni, hogy éles tárcsák és racsnik közé eshetsz. Van, hogy éjjelente felriadok, és újraálmodom az esést”

– mondta a Visma – Lease a Bike bringása, akinek szerencsére még sosem kellett bukás miatt versenyt feladnia.

Szerinte a több bukásnak egyrészt sokszor a nem megfelelő útminőség az oka, másrészt azok maguk a versenyzők miatt történnek, mert egyre több olyan kerékpáros van, aki sokat kockáztat. Sokszor tapasztalja, hogy a hajrára készülődő mezőnyben vagy ötvenen nem is hajlandóak a fékhez nyúlni. Éppen ezért szereti azokat a hegyi szakaszokat, amikor a mezőny harmada eltűnik a terep nehézsége miatt, és nem kell velük együtt tekernie. Amikor az idei Giro d'Italián a csapatukból feladta a sprinterük és az összetett menőjük is, onnantól már nem kellett őket vigyáznia, és inkább a mezőny végén gurult, ahol kisebb a stressz. Ugyanazért szereti azt, ha egy kapitányért kell dolgoznia a mezőny legelején, ott sincs nagy pozícióharc.

Valter Attila egy maga által sem komolyan vett teóriát is felállított, hogy miért vannak rossz érzései a mezőny közepén: „Édesapám is versenyző volt, és annyit esett életében, hogy mire megszülettem, már örököltem tőle a félelmet. Ezt hordozom magamban, de azért megküzdök vele.”

A vakmerő bringások csak az egyik adalékot jelentik, hogy miért más most versenyezni, mint korábban. „A kerékpársport nagyon gyorsan változik, ez már az én rövid karrierem alatt is nagyon jól érezhető. El sem tudom képzelni, hogy akkor mit érezhet egy 35 éves versenytársam, aki mondjuk 2010 óta profi. Évről évre gyorsulunk, változnak a szakaszok, a verseny dinamikája, már nem úgy megy el egy szökés, mint régen” – mondta Valter.

Úgy látja, hogy szinte már csak azok az elmenések lehetnek sikeresek, amelyekben van egy világbajnok vagy egy Tour-szakaszgyőztes. A kisebb nevek aligha reménykedhetnek a sikerben.

„Mintha minden győzelemnek tízszer akkora értéke lenne, persze a Girón mindig nagy presztízs volt nyerni, de idén azt éreztem, hajlandóak meghalni a csapatok, feláldozni mindenkit, csak azért, hogy utolérjenek egy szökést, miközben nem tudják, hogy nyerhetnek-e.”

A kerékpáros úgy látja, hogy még a kisebb csapatokban is növekedett az átlagszint, és a klubok működése is egyre profibb, ezért szakadnak le kevesebben a mezőnyről, nincsenek elrontott frissítések, és ő is kíváncsi, hogy meddig bírja ezt a nagy menést a mezőny idegileg és energiával. Mivel szinte mindenki magasabb szintre került, egy laikus az eredményeit nézve azt gondolhatja, hogy nem lépett előre. A teljesítménymutatói viszont a fejlődését igazolják, és ugyanazért a helyezésért, amit mondjuk tavaly elért, idén magasabb szintű teljesítmény kellett. Valahol érdekes játéknak is tartja, hogy hogyan lehet a másik elé kerülni fejlődésben, hogyan lehet néhány százalékot javulni.

Az idei Girón a harmadik héten próbálkozott sokat szökésekkel, és ha ki is hajtotta magát az egyik nap, a következő napra regenerálódott, és ő ezt is előrelépésnek értékelte. A háromhetes versenyt szívesen meghosszabbította volna még egy héttel, még szeretett volna valamit alkotni, és ahhoz jól jött volna még pár szakasz. „Tudtam, hogy el fog jönni ez az érzés, ezért már félúttól igyekeztem nagyon megélni és kiélvezni a pillanatokat és emlékezni a szakaszokra. Az előző négy Grand Touron úgy mentem, hogy az elején »hú, de nehéz, de majd jó lesz«, és aztán azt vettem észre, hogy már vége is van, »holnap már tényleg megyünk haza«?”

Valter Attila is abban bízott, hogy szökésből ér el egy nagy eredményt, de ahogy korábban említette, már ez is sokkal nehézkesebb, mindig nagy dilemma, hogy mikor és kivel érdemes meglépni. „Ez rutin is, de vannak, akik egyszerűen ráéreznek. Ha már túlgondolod, akkor az már baj. A kerékpársport érdekes szisztémája ez, hogy ki tud szökni. Majdnem olyan érdekes, mint hogy ki nyer. Nagyobb a harc a szökésért, mint a győzelemért. Csak az emberek többsége olyankor még be se kapcsolja a tévét, így nem látja.”

A szökés jó részben ráérzés, valamennyire lehet is gyakorolni, és a Visma csapatánál szoktak videókat is elemezni, hogy mik a sikerhez vezető akciók, milyen érzések munkálhattak a mezőnyben. „Nagyon sokszor persze nincs erre magyarázat. De ettől is szép a sportág. Ha ezt is ki lehetne számítani, már régen kiszámoltuk volna, és akkor mindig szöknénk.”

A kiszámíthatatlanságra példát hozva felidézte, hogy a Giro 19. szakaszán másfél órán keresztül próbálkozott az elmenéssel, de nem hagyták, és nem is nagyon értette senki, hogy miért hajtja így szét magát. Aztán egyszer csak az egyik csapattársa beállt neki kicsit vezetni, hogy előkészítsen egy támadást, de végül ez a csapattárs gurulhatott el. „Beszólt a rádióba, »de hát én nem is akarok szökni, mit csináljak«. »Ha már van valaki elöl tőlünk, akkor menjél« – jött a válasz. És valahogy aztán ezzel a helyzettel a mezőny is megbékélt, én meg másfél órán keresztül büntettem magamat és másokat, és viszont.”

Valter Attila azt gondolja, hogy talán több színészkedéssel jobb esélyei lennének.

„Ha erős vagyok, ahhoz kell társuljon magabiztosság is. Ez rajtam sajnos látszik is, és a mezőny akkor úgy van, hogy vele menjünk, mert ő ma bírni fogja. Sokszor azok mennek el, akik nem mutatják ki a foguk fehérjét.”

A 15. szakaszon, a legtöbb szintemelkedéssel és kemény kaptatókkal tűzdelt hegyi etapon is bevállalt egy akciót, élvezte ezt a helyzetet, és gyakorlásként fogta fel. Ezen a szakaszon indult meg aztán hátulról Tadej Pogačar, aki nagy sebességkülönbséggel sorra szedte le az áldozatait. Amikor utolérte, a magyar bringás is átváltott az óriási tempóra. „Hallottam, hogy jön a gyorsvonat, gondoltam, akkor váltok rá egy jegyet. Lehet, hogy öngyilkos akció volt, de akik mellett elmentünk, azokat már nem láttuk aznap, szóval végül is jó döntés volt. Amikor elmegy mellettünk, kicsit úgy tűnhet, hogy mi amatőrök vagyunk. A kerékársport az egyik leginnovatívabb sportág, élen jár a különböző mérésekben, elvileg nem szabadna ilyen kiugró különbségeknek lenniük.”

Valter Attilát egyébként nem nyomasztja ez a dominancia, a szlovén győztest szimpatikus bringásnak tartja, aki a rá irányult figyelem miatt az egész sportágnak hasznos, nagy nézettséget hoz.

Tavaly még Valterék csapata, a Visma uralta a háromheteseket, de idén halványabb a szezonjuk, mert a legnagyobb nevű bringásaik közül többen is súlyos versenybalesetet szenvedtek. A Girón is balszerencsések voltak, a nyolcfős csapat viszonylag gyorsan lefeleződött, de ez nem nyomta őket agyon.

„Groteszk humorral kezeltük a helyzetet. Alig vártam, hogy hazamenjenek. Végre van hely a buszon, nem kell sorban állni a zuhanyzóért, több kaja jut nekünk” – mondta Jan Tratnik. „A személyzetből egy fő ment haza, miközben 45 fős stábunk van. Mondtam a masszőröknek viccelődve, hogy mit lazsáltok, egy láb, egy masszőr, ráértek, csináljátok. Azért négyen is mindennap mutattuk magunkat. Az utolsó előtti szakaszon megkérdezték tőlünk UAE-s versenyzők, hogy ti tényleg négyen vagytok? Mert az előző száz kilométeren már állt a bál, és mi nehezítettük meg a versenyt kis létszámmal.”

Ahogy a filmben, úgy a beszélgetésen is felmerültek táplálkozással kapcsolatos kérdések. A nehéz hegyi szakaszok előtt és közben is sok kalóriát kell bevinni, főleg szénhidrátot. A 15. etapon Valter Attila például közel ijesztőnek hangzó mennyiséget, egy kiló cukrot fogyasztott el főként gélek és folyadék formájában.

A kerékpárost megkérdezték, hogy ha majd visszatekint a pályafutása végén a karrierjére, akkor mivel lenne elégedett.

„Elégedett akkor leszek, ha elégedett leszek. Ez elsőre viccesnek hangzik, de remélem sokan értik, hogy mire gondolok. Ezen a Girón például elégedett voltam. Sokkal többet szeretnék elérni, de a magam felé támasztott elvárásoknak megfeleltem, teljesítettem a maximumot, és ezért elégedett vagyok. Az egész karrieremben ezt az elégedettséget akarom érezni, de ha konkrétan megfogalmazzuk, akkor mind a három Grand Touron szeretnék egy-egy szakaszt nyerni. Ez egy nagyon komoly eredmény, ugyanakkor nehéz cél, de ha megvan, egy elit körbe kerülsz be. Reális célnak érzem ezt, de sok másban is lehet mérni a sikert.

Mostanában arra próbálok menni, hogy ne számokban és eredményekben, hanem érzésekben és elégedettségben mérjem az elégedettséget” – mondta.

Az egyik néző azt kérdezte, hogy hogyan értékeli, hogy gyorsan a világ egyik legjobb csapatához került, és nem ment egy kisebbhez, ahol több egyéni lehetősége lenne. Valter azt mondta, tudta, hogy nehezebb lesz a Vismában, de neki most a fejlődés prioritás, és ezt meg tudja adni a csapata. A szerződése 2025-ig szól, amit szeretne majd meghosszabbítani. Az viszont benne lehet a pakliban, hogy például öt-hat év múlva egy olyan csapatot keres, ahol saját maga határozza meg a versenynaptárát. A mostani klubjában azért több társával előfordult már, hogy jobb versenyzőnek érzik magukat, mint amilyen lehetőségeket kapnak.

Az idei versenynaptárában most a jövő hét végén kezdődő Svájci körverseny van, majd az országos bajnokság következik. Az olimpia országúti versenye is kiemelt célja, ahol furcsa körülményekre kell készülni. A korábbiakhoz képest nagyon kicsi, csak 90 fős mezőny indulhat az új kvótaosztási szabályok miatt, és a kerékpáros nemzetnek számító országok is csak néhány főt indíthatnak. Az olimpiai mezőnyben viszont helyet kapnak olyanok is, akik nincsenek benne a profik körforgásában. A bringázás csapatsport, és hat-nyolc főnél jobban eloszlanak a feladatok, a kiemelt versenyző sok energiát meg tud spórolni, most viszont erre kisebb lesz az esély. Mivel általában a világbajnokságokra Magyarország csak egy bringást tud delegálni, így nem lesz ismeretlen a helyzet Valternek.

„Ez nekem jól is jöhet, eddig például a belgák mindig nyolcfős csapattal jöttek, most pedig hárman lesznek. A mezőny fele anyagi jogon indul, nem hiszem, hogy életükben letekertek 270 kilométert, nekik már a féltávnál problémáik lesznek. Onnantól aztán már csak negyvenen leszünk, és jobbak lesznek a lehetőségeim.”