2022. november 30. – 17:38
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Az Andokban magasodó Ojos del Salado az amerikai kontinens második legmagasabb hegye, 6893 méterével mindössze 70 méterrel marad le a 6962 méter magas Aconcaguától. Az ezüstérem mellé arany is társul, hiszen az Ojos a legmagasabb aktív földi vulkán is. 2016-ban lehetőségem volt eljutni oda, és ha már ott voltam, egyben kipróbáltam a valaha volt legszebb kilátású, lagúnára néző budiját is. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Az Eupolisz 15 fős csoportjával érkeztünk február közepén Copiápóba, a hegyhez legközelebbi chilei városba. A 160 ezres bányászváros az elmúlt években többször is szerepelt a világ legfontosabb hírei között: 2010-ben egy bányabaleset miatt 33 bányász rekedt a föld alatt 69 napra, 2015 márciusában pedig a hegyekből lezúduló sárlavina öntötte el az utcáit. Ma már ebből alig látszik valami, a város vidáman éli életét, mint a fickó a grafitin.
A chileiek roppant barátságosak, semmi ellenérzés sincs bennük az idegenek iránt, ami Európában manapság már furának hat. A város teljesen európai jellegű, és biztonságos. Az egyetlen konfliktusom egy kocsmában történt, amikor a sör kikérésekor a pultnál többen is rám szóltak, hogy hé, hombre, belógsz a képbe. A kocsma tele volt focimeccset közvetítő tévével, és kígyótestű akrobata legyen a talpán, aki úgy tud helyezkedni, hogy ne takarjon ki valaki elől a valamelyik képernyőből valamennyit. Azért végül sikerült.
Dél-Amerika legjobban prosperáló államaként Chilében az árszínvonal olyan 10-20%-kal magasabb a magyarországinál (legalábbis 2016-ban így volt). Reggel a tenger felől érkező felhők ülik meg a várost, déltől viszont tűz a nap. Irtó jó street foodokat lehet kajálni, én a churrascót, az asst és főleg a zöldbabos chacarerót bírtam (ezek hotdog és hamburgerszerű húsos szendvicsek). A borról nem is beszélve.
Na de nem Copiapó miatt mentünk Dél-Amerikába, hanem az Ojos del Salado miatt. A hegy megmászásában külön nehézség, hogy az alaptábor majdnem 200 kilométerre fekszik az utolsó lakott településtől (ami ugye Copiapó), közöttük pedig a világ legszárazabb régiójaként ismert Atacama sivatagi fennsík terpeszkedik. Ezt áthidalni csak bérelt terepjárókkal lehet, az itt húzódó országút ugyanis lánctalpas útgyaluk által úgy-ahogy összegyúrt apróköves „sóderút”, amin az összes KRESZ-tábla max az úton átszaladó vikunyákra figyelmeztet.
A poros-köves, marsbéli tájat csak néha törte meg egy oázis zöldje. Azok között mintha egy sivár bolygó felszínén haladt volna az ember. Három dzsippel mentünk. Én egy négykerék-meghajtású, felezős Nissan Navarót vezettem, ami végül is nem hagyott cserben. Nem úgy mint Szilveszteré, ami úgy 130 km után, egy hágónál felmondta a szolgálatot. Innentől kezdve dupla sofőrműszak várt rám, mert a többiekért is vissza kellett menni.
Első táborunkat a Laguna Santa Rosánál, a Nevado Tres Cruces Nemzeti Park területén vertük fel. A 3700 méteren fekvő Laguna Santa Rosa egy lefolyástalan, jelentős részben kiszáradt sós tó, tele andoki flamingókkal. A természetvédelmi őröknek ugyan van itt egy konténerük, de aki a tónál akar aludni, annak sátort kell verni a szélben. Nekem szerencsére Daniék felállították a sátram, amíg a többieket mentettem a lerobbant kocsiból. Nem kellett sokat mantráznom az elalváshoz.
Az első akklimatizációs túránk a 4989 méter magas Maricungára vitt. Ez volt új magashegyi bakancsom bejáratópróbája is. Sajnos elég hamar feltörte a lábam elöl-hátul, onnantól kezdve nem nagyon élveztem az egyébként sem könnyű túrát. A csúcsra már nagyon össze kellett szedni magam, de felértem a többiekkel együtt. A látvány persze kárpótolt, mondhatnám, de nehéz szívvel gondoltam arra, hogy ennél sokkal nehezebb dolgom lesz később.
Az étkezéssel sem volt igazán szerencsém. Copiapóban sikerült valami borzalmas ízű kolbászt venni, a zöldségek meg az éjszaka röpködő mínuszokban szétfagytak. Egyedül a vízben bízhattam. Hoztunk magunkkal fejenként vagy 30 litert, mert a sivatagban, mint azt mindenki tudja, nincs. Na mindegy, tanulni kell a sivatagi életet, gondoltam magamban, majd legközelebb jobban pakolok. A képen atacamai országút:
A Laguna Santa Rosa is az egyik legszebb hely volt, ahol valaha megfordultam, de következő nap még káprázatosabb helyre költöztünk. A ragyogó kék ég alatt, vörös sziklák ölelésében, átható türkíz színekben pompázó Laguna Verde mintha egy másik bolygón lenne. (4300 m)
A Középső-Andok magasföldjein és hegyóriások közé zárt medencéiben nagy tómedencék vannak. Csapadékhullás idején ezek gyűjtik a felföldi vizeket. Amíg elegendő a vízutánpótlás, édesvizűek. Ám itt alapvetően a Száraz-Andokban vagyunk, vagyis csapadékhiányos, ám erős párolgással jellemezhető területen járunk. A tavak vízutánpótlását messze meghaladja a párolgás értéke. Mára igen sok egykori tó teljesen kiszáradt, sósivataggá alakult. Amelyekben víz van, azok egytől egyik magas sótartalmúak. (Forrás: Az Atacama expedíció blogja)
A Laguna Verdében lehet fürdeni, bár vize nem túl meleg. Annál inkább a partján található kis medencék, amiknek vizét meleg források fűtik. A naplemente előtt érdemes a természetes dzsakuzzikból kiugrani, mert ahogy beborítja a tavat a hegyek árnyéka, villámgyorsan hűl le a levegő, éjszaka pedig jönnek a nagy szelek és mínuszok.
A tóparti tábor az Ojos del Saladóra indulók pihenőtábora, itt még lehet élvezni az életet. Mikor mi megérkeztünk, két csapat is tábort vert előttünk, alig maradt sátorhely. A közös étkezőkonténert kisajátította egy argentin hegyi vezető a németeinek, ezért hamarosan vitába keveredtünk vele. Az érvei a következők voltak: előző alkalommal egy orosz csapat az ő emberei elől foglalta el a konténert, mi pedig szinte oroszok vagyunk, ezért jogos az okkupáció a részéről. Mivel nem akartunk jégcsákány párbajt, inkább levonultunk a színről a szélbe vacsorázni.
Másnap reggel, amikor éppen a dolgomat végeztem a világ legszebb kilátással rendelkező szabad budiján, emberünk lent sertepertélt a konténernél, és barátkozva odaintett nekem. Hi, Occupy Man! – kiáltottam neki némi éllel, amitől egy kissé zavarba jött és odébb állt.
Ezen a napon követtük el második akklimatizációs túránkat a Mulas Muertas nevű hatezres hegyre. Mivel azonban az indulást jelentősen hátráltatta, hogy találkoztunk egy magyar klímakutató csoporttal, és hosszasan beszélgettünk velük, így csak egy 700 méteres szintet másztunk, a hegy 5000 méteren magasodó válláig. A kutatók 3 éves műszeres vizsgálatok adatait gyűjtötték be, amikkel meghatározták a klímaváltozás következményeit, és előre jelzik az extrém (rendkívül száraz és hideg) környezetek átalakulásait. (A beszélgetésről készült videó ezen a linken megnézhető.)
Ez az út viszont egy örömtúra volt. Innen bontakozott ki igazán a tó szépsége. Örömünket csak kicsit csökkentette a feltámadó szél. Szélmérőnkkel 70 km/órás széllökéseket is mértünk, de inkább élveztük a lökdösődését. Mikor leértünk, az alkonyi fény vörösbe borította a tavat és a felhőket.
Az útvonal és a két túra térképe:
A második túranap után visszaautóztunk az Atacama-fennsíkon keresztül Copiapóba, hogy megcsappant víz- és ételkészletünket feltöltsük. A város egyik legbarátságosabb éttermében egy angolnával jutalmaztam magam az addigi fáradalmakért. Pedig hol volt még az igazi tánc!
Következő, második rész itt >>
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2016-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
