A visszakapott gyermeki boldogság: búcsú az El Caminótól

Legfontosabb

2024. július 11. – 20:04

A visszakapott gyermeki boldogság: búcsú az El Caminótól
Búcsút intő szoborcsoport az El Camino végén – Fotó: Elekes Balázs

Másolás

Vágólapra másolva

A 850 kilométer hosszú El Camino del Norte utolsó szakasza a tenger mellől bekanyarodik a szárazföld belseje felé, és a végállomás Santiago de Compostela előtt egyesül a kissé elüzletiesedett klasszikus El Caminóval. Vendégszerzőnk, Elekes Balázs, lelkes túrázóként és hegymászóként járta be a túraútvonalat, aminek a végén megélte a katarzist.

Santiago de Compostelába egész Európából vezetnek zarándokutak, az ismert El Camino elnevezések a spanyol szakaszokra vonatkoznak. A legvadregényesebb közülük az Északi-út (El Camino del Norte), napi 800-1000 méter szintkülönbséggel, sok tengerparttal, természeti szakasszal, esővel és kevés emberrel. Az első részben az Irun és Deba közötti első, tengerparti szakaszról volt szó, a másodikban a baszk hegyekben kanyargó részről, a harmadikban Kantábria partjairól, a negyedikben pedig a süvítő sziklaorgonák útjáról, az ötödikben az almabor hazájáról, a hatodikban pedig a zombiapokalipszis hídjáról.

Az előző, csaknem négy hetet az Atlanti-óceán partvidékén vándorolva töltöttük, ám a mai naptól nagy változásnak nézünk elébe. Délnek fordulva búcsút intünk a tengernek, és rákanyarodunk a Santiago de Compostela felé nyolc napon át tartó célegyenesre. A tenger elhagyása miatt bujkál bennünk némi búslakodás, ám az érzéseink között inkább a kontinens belső vidékei iránti kíváncsiság dominál.

A kapu, ami az euró hatására sem nyílik – 25. nap

Ribadeo városát elhagyva a felfelé hullámzó dombokról folyton az óceán irányába sóvárog vissza a tekintetem. Előre szemlélődve viszont minden kétségem elillan: ha ilyen lesz a táj, akkor hajrá, előre! A falvak és a tanyasi birtokok lakóházainak kertjét errefelé sem övezi kerítés. Az egyik ilyen otthon gyepén élethű makett szemlélteti a hagyományos építészeti stílust.

Az Erények Boldogasszonyának szentélye (Santuario da Nosa Señora das Virtudes) templom ajtaján felirat hirdeti az odabent szemet gyönyörködtető középkori freskókat. E szerint az ősi tömörfa ajtó résébe gurított euróérme hatására kitárul a kapu, és felgyullad a díszvilágítás. A pénz bedobása hibátlanul teljesül, de a továbbiak sajnos nem. Kénytelenek vagyunk az interneten megszemlélni az ígért látványt.

Vilanova városába érve a főtéren túl találjuk a kiszemelt szállásunkat, a Gracia albergue-t. Vendéglátóink aranyos bolondok. Kiskertjükben a színek összecsengésére vagy inkább kavalkádjára alapuló installációt ápolnak, és ott szorgoskodnak egész este valamin. De megható, hogy a Camino útját jelző sárga nyílnak külön szekciót szentelnek az egész fantazmagórián belül. Nagyon szeretjük őket.

Berendezkedés után átsétálunk a kolostor és katedrális imponáló épületegyütteséhez. Annyira tetszik, hogy vissza is térnék az esti misére, de azután kiderül, hogy csak szerdán és vasárnap van szertartás. A bárban sört rendelve örömmel csodálkozunk rá ismét, hogy az átszámítva nyolcszáz forintos ár magában foglalja a sör mellé szervírozott sonka-bagett körítést is.

A rémségek hegye – 26. nap

Ma a Pico-hegyen túlra szeretnénk eljutni. Ehhez előbb Mondoñedo városát kell elérnünk, ahol az út kettéágazik. A Camino régi útvonala felvisz a Monte Pico tetejére, majd onnan enyhe ereszkedéssel Gontánba. Ám érthetetlen okból átok ül a hegyen.

Mindenki heves indulatokkal igyekszik minket lebeszélni erről a variánsról. Az is, aki szembejött onnan vagy járt már ott, illetve aki hallott róla valahol, vagy aki csak álmodta az egészet. Pusztító emelkedőről mesélnek, vadméhek támadásáról, a vasat is megolvasztó napsugárzásról, valamint olyan további borzalmakról, amelyek részleteit babonásan a homályban hagyják. Sikerül eltántorítani tervünktől.

Mondoñedóig két nagyobb dombot kell megmászni. Különösen kedves szakasz San Pedro birtoka, ahol a tanyakomplexum kellős közepén vág keresztül az ösvény, az épületeket összenövesztő házrészek alatt átbujkálva. A városka főtere maga a katarzis. A lenyűgöző katedrálissal szembeni bárban gyűlik össze az elmúlt napokban megismert társaság java. A hangulat olyan, mint egy osztálytalálkozón. Testben és lélekben is jóllakottan térek be a katedrálisba és annak múzeumába. A 600 éves freskók és a korabeli orgonák éppúgy lenyűgöznek, mint a püspökök cipellői és a sekrestye fenségessége.

A várost elhagyva a Monte Picót délről kerülő impozáns völgy oldalában kanyargó ösvényre térünk. A hosszú völgy végén nem úszom meg a spanyol felföldre vezető kimerítő kapaszkodást. A tetőről visszatekintve kifejezetten csábítónak tűnik a Monte Pico gerince, ahonnan tényleg alig kellene visszaereszkedni ide. Így már végképp nem értem a hegy iránti fóbiát, hiszen onnan biztosan fenséges lett volna a kilátás. A meredek kepesztés pedig így is, úgy is szükséges, ám arrafelé legalább a hűvös reggeli órákban gyűrtük volna le a meredélyt, és nem a délutáni hőségben. Legközelebb arra fogunk menni.

Fotó: Elekes Balázs Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

Meglepetésemre egy nagyszabású autóspihenő-benzinkút komplexumba csöppenek. A toalett ingyenes, a forró vizes zuhanyzóval együtt. Imádom ezt a nagyvonalú népet, bár ezúttal megelégszem a mosdó jeges vizében pancsolással. Innen már csak másfél óra Gontán főtere, ahol a nyolc euróért kínált municipal albergue (azaz önkormányzati zarándokszállás) ízléses teraszán töltjük az estét.

Végtelen békesség – 27. nap

Mai, 27 kilométeres utunkon szelíd lankák között kanyargunk, 450 méter szintet felfelé és 500 métert lefelé, ami az egész napra elosztva szinte észre sem vehető. Első megállónk a hat kilométerre lévő Albergue o Xistral. A mesés kőfalakkal épült, nyugágyas-masszázsmedencés, parkkal övezett kéjlak az útvonalat jól ismerők egyik kultikus szálláshelye. Az elmúlt napokban összeverődött kedves csapatunk zöme is inkább tovább gyalogolt, hogy elérjen ide.

A következő megálló a három kilométerrel későbbi Martiñán bárja. Bár ez kitérő az útvonalról, mégis minden ismerőst itt lelünk. Az járt jól, aki a kéteurós omlettes szendvicset kérte, mert az itt egy alkarnyi bagettre pakolt friss rántottát jelent. Pontevella Martiñán Corbelle négyszáz éves kőhídja ismét egy ikonikus helyszín. Az átkelő hippi csecsebecseárusa egy csupa szív ember. Egyazon elánnal imádja a fukar bámészkodókat és a jövedelmezően szenvedélyes vásárlókat is.

Ahogy az egész útvonal során, errefelé is illedelmes házőrző kutyák mellett haladunk el. Nincsenek bezárva, sem kikötve, csak heverésznek békésen az út szélén, és eszük ágában sincs megtámadni minket. Vilalba szélén bukkanunk a hivatalos zarándokszálló modern tömbjére. Mellette jobbra-balra ipari telkek, sehol egy lélek, órákat kellene várni a nyitásra, ezért úgy döntünk, hogy sokkal jobb dolgunk lesz a belváros egyik tanyáján, még ha drágább is az ágybérlet.

Az óváros a Madalena-folyó feletti dombra épült. A legnépszerűbb szálláshely, az Albergue As Pedreiras, pont betelt, ott alszik valamennyi ismerősünk. Átsétálva a Castelos Vilalba szállásra rájövünk, hogy egyedül mi szorultunk ki a tuti helyről. Szürreális élmény azzal szembesülni, hogy a negyvennégy ágyas alagsori hálótermet ketten lakjuk csupán. Azt hinnétek, könnyű megbékélni a gondolattal, hogy ekkora birtokunk lett, de annyira megszoktuk már a kommuna életmódot, hogy ezt szinte szkafander nélküli vákuumnak érezzük.

Fotó: Elekes Balázs Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

Sebaj, csapunk egy görbe estét a parkosított főtéren, és ide majd csak aludni térünk vissza. A város ékessége az ősi erőd egyetlen maradványa, az Andrade-torony. Mögötte egy klasszikus kőpalota luxushoteljének parádés parkja húzódik. A főtéri pezsgés igazán kedvünkre való, utoljára hét napja voltunk ilyen nyüzsgő városban. Isszuk a tudást és a tapasztalatot. Meg a kitűnő sört.

Rövid futam – 28. nap

Vilalba után két, merőben eltérő lehetőség áll a zarándokok előtt a Sobradóig tartó 60 kilométerre, szóval a döntésünk két napra szól. Amennyiben Miraz felé megyünk, akkor egy 34 kilométeres szakasz után másnapra egy 26-os következik. A táj mindkét irányba hasonló, errefelé valamivel erdősebb. E változat viszont csak azoknak javasolt, akik időben foglaltak szállást a szűk kapacitással bíró Mirazban, ám mire érdeklődünk, addigra megtelik mindkét albergue.

A másik útvonal kicsivel rövidebb. Optimális esetben Pargáig lehet menni 27 kilométert, és onnan tovább 26-ot. Viszont az ottani albergue-ben csak kilenc hálótermi ágy van, így még nehezebb helyet kapni. Számunkra tehát a második variáció kényszermegoldása marad, miszerint ma csak Baamondéig megyünk 19 kilométert, és holnapra marad 34.

Délre el is érjük Baamondét. A falu határában mesebeli épületegyüttes, egyfajta középkori lakótelep ragadja magával a képzelőerőnket. A kőből alkotott dobozok halmaza semmilyen eddig látott építészeti stílusra sem emlékeztet, viszont magyarázatot ad arra, hogy miért Spanyolország a kubizmus bölcsője. A zarándokszállás a főutca közepén, a bár és a bolt közé beékelődve vár bennünket. 94 fős hálótermének köszönhetően itt nem kell a helyhiány miatt aggódnunk, ráadásul annyira hívogató a kertje, hogy én a fűben verem fel a sátramat.

A délután pihenéssel és meghitt beszélgetésekkel telik az idilli napsütésben, amelyről kezdetben lágyan, majd egyre dinamikusabban fordulunk rá a több napja velünk kóborló Eva szülinapjának megünneplésére. A frenetikus hangulatról a litván egészségügyi miniszter asszony öccse, Donatas gondoskodik, valamint az este tízig nyitva tartó szomszédos boltból merített borutánpótlás.

Kietlen fennsíkon – 29. nap

Az előző esti bulitól felfrissülve már hajnali hatkor nekivágunk a mai 34 kilométernek. Az első három kilométert a főút mentén tesszük meg, aztán lecsapatunk balra a sűrű erdőbe. Itt rejtőzködik az elhagyatott San Alberto en San Breixo-templom. A 13. századi épület egy igazi varázslat, hiszen bármiféle gondoskodás nélkül tűri az évszázadok múlását a rengeteg mélyén. A középkorban fontos szerepe lehetett, mert a közelben még egy reneszánsz szökőkút, egy gótikus híd, és egy régi zarándokkórház maradványai is ismertek.

Fotó: Elekes Balázs Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

A Cova da Serpe 700 méter magas vonulatáig egy kietlen gránitmezőn haladunk felfelé. Az Ordovicium időszakában lezajlott variszkuszi hegységképződés kőzete Európa legidősebbjei közé tartozik. A 450 millió éve folyamatosan pusztuló felszín holdbéli hullámzását legömbölyített gránitmonolitok tarkítják. Talán épp a hiányos növénytakaró miatt, de ez itt Galícia egyik leggazdagabb régészeti lelőhelye is. A kőkorszaktól a középkorig minden korú lelet előfordul, de legjobban a vaskori erődfalvak, a castrók maradványai és a Római Birodalom emlékei maradtak fenn.

A Pena do Can csúcshoz felérve az időjárás is a cudar hangulatú felszínformákhoz igazodik. A hegygerincen sorakozó szélkerekek lapátjai a nedves ködöt kavarják. A Rio Mandeo völgyébe ereszkedő lejtők immár sokkal vidámabbak: zöldek és napfényesek. Sobredóba érve ismét szomorkásabb az idő, de mi aztán nem! A nagyszabású kolostor ősi falai között remélünk szállást. A recepciót képviselő szerzetes bácsihoz hatosával lehet bebocsátást nyerni, mert a férőhelyeket a hatszemélyes cellákhoz ütemezve osztja.

A szobánk egy klasszikusnál is autentikusabb ablaktalan kőcella. Nem tudom, hogy az ötméteres belmagasságú helyiség annak idején hány szerzetesnek volt szánva, de mi, az egy hete megismert ausztrál fiatalokkal jól elférünk benne. Már előre sajnáljuk őket a horkolásunk miatt. A 951-ben alapított apátság a 17. században nyerte el mai alakját. A hatalmas épületegyüttes néhány szárnyát ma is szerzetesek lakják, a többi pedig múzeumként látogatható. Bentlakóként ezeket szabadon végigjárhatjuk az este folyamán. Négy pazar udvart találunk és egy arborétumnak beillő, hátsó kertet.

Kisebb zápor után meglátogatjuk a falu főterét is. Aztán a kolostor luxusszinten felszerelt konyha-étkezőtermében vacsorázunk, majd elhűlve szemléljük a ránk törő elemi erejű vihart. A masszív tetők szinte nyögnek a lezúduló víz nyomása alatt. Zarándoktársaink arcán a döbbenettel vegyes megkönnyebbülés tükröződik, hogy mindez nem napközben kapott el minket.

Az ígéret földje – 30. nap

A Caminót megjárt zarándokok sok csodálatosat ígérnek az újabb indulók számára, de sajnos a negatív tapasztalatok is egyre gyakoribbak. Az általános vélemény, miszerint az úton a varázst veszélyeztető tömegturizmus kezd teret hódítani, a hagyományos Francia útra vonatkozik. Bátran kijelenthetem, hogy az északi útvonalon, a családias légkörű Camino del Nortén, csak puritán gyaloglókkal találkoztunk, akik mindannyian a testi-lelki erőfeszítések, valamint a megnyugvás és a megtisztulás legszebb hagyományait ápolták.

Ma azonban alkalmunk lesz megtapasztalni a Francia út zsúfoltságának és kommersszé válásának valódiságát, hiszen estére egyesülnek útjaink, és mi is csatlakozunk a nagy népvándorláshoz. A nap kevés érdekességet tartogat. Itt-ott méretes tehéncsordákat kerülgetünk. Arzúa központjába érve érjük el a népszerű Francia utat (Camino del Frances), amelyen naponta kétezer ember halad keresztül, miközben a magunk mögött hagyott 800 kilométeren a napi ötven fő volt a jellemző.

Fotó: Elekes Balázs Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

Kellemes meglepetésként ér minket, hogy simán kapunk helyet az önkormányzati zarándokszálláson, ahol csak az érkezési sorrend számít, de annyira, hogy az előttem fél órával érkező Krisztián nem is tudott számomra ágyat rezerválni, hiába mondta, hogy rögvest itt leszek. Azért jutott így is. Aztán rájövünk, hogy ez annak tulajdonítható, hogy itt már rengeteg az előre foglalható szálláshely, és a Francia úton érkezők igyekeznek biztosra menni.

Az étkezőben magabiztosan formálódik az ötvenfős, masszív buli. A pezsgősnek kinéző üvegekből a muxiai lányok minőségi asztúr almabort öntenek a torkukba, és az alkoholnál merészebb izomlazítók is előkerülnek. Az Északi úton sem éltünk aszkétaként, de azért ez itt merőben más. A hangulat még bőven a tetőfokán, amikor aludni térek.

A Camino bazári változata – 31. nap

Csütörtök reggel van, és nekem vasárnapra szól a repülőjegyem, tehát időnk, mint a tenger. A stratégiánk a következő: a hátralévő 40 kilométert megfelezzük két napra, és így lesz egy teljes szombatunk Santiagóra. A szállásról az utcára lépve mintha a városka evakuálásának lennék szemtanúja. Minden kapualjból emberek hada csörtet kifelé. Megleltük hát a napi kétezer zarándokot!

Tisztában vagyunk azzal, hogy a hivatalos Camino-oklevél megszerzésének a feltétele az utolsó száz kilométer teljesítése, és emiatt vagyunk itt ennyien. Tudjuk, hogy sokaknak ez a négy-öt nap vándorlás az élete kalandja, avagy lelki szükséglete. Az úton lévőkkel beszélgetve nyilvánvalóvá válik, hogy a három napja trappolók túlnyomó része éppen olyan jó fej, mint a harminc napja vándorlók.

Ezen a szakaszon már egymást érik a bárok és büfék. Nem is érdemes arról értekezni, hogy mi éppen melyiknél frissítünk. Kilenc óra tájban már az egyik ilyen hörpintőben leljük Donatast és az előző este megismert Udót, akit Krisztián barátom csak NDK-s targoncásként aposztrofál. Pedig a hasison vegetáló, nappalok és éjszakák váltakozását alig felismerő vidám jóbarát egy echte vesztfáliai adófizető.

A nap során kiadós ízelítőt kapunk a Camino végső szakaszának bazári mivoltából. Telematricázott oszlopok és hidak, önjelölt coelhói kegyhelyek, csecsebecseárusok és szimpatikus megváltók. De mindez cseppet sem zavar minket, sokkal inkább szórakoztat. Itt már mindenki ölelkezésbe fog mindazokkal, akiket valaha látott az út során, és most újra megtalál. Ehhez képest mi elveszítjük Udót, aki Donatas utolsó közlése szerint nem csupán ivott minden bárban, de a kocsmák közötti kilométerek áthidalására már a kulacsába is sört csapoltatott.

Fotó: Elekes Balázs Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

O Pedrouzo aprócska település Santiagótól húsz kilométerre, de a főút kétemeletes házsorral övezett. Nyilván a zarándokseregnek szánt szálláshely az összes épület, valamennyinek az aljában bár virít. Becuccolunk a hivatalos albergue-ébe, csodálatos módon itt is akad helyünk. Nem tervezünk a tegnapihoz hasonló fesztivált, szerény mértékű borozgatással készülnénk fel lelkileg a holnapi beérkezéshez Santiago de Compostelába.

Katarzis – 32. nap

Ma tehát célba érünk, bár ne így lenne! Sokan képtelenek abbahagyni a vándorlást, és Santiagóból egyből útnak erednek az óceánhoz, vagy elindulnak visszafelé valamelyik Caminón. Meglehet, hogy én is szétszaggatom a repülőjegyem, és itt maradok örökre. Egyelőre azonban pont a város repülőterét kerülgetem U alakban, mivel a kifutópálya meghosszabbítása éppen a Camino ezeréves ösvényére települt. 14 kilométerrel a város előtt találjuk Santiago de Compostela önkormányzati területének határkövét. Képtelenség olyan képet készíteni róla, amelyen ne pózolna valaki.

A következő nagyszabású pihenőhely San Marcos kempingje. A büfé kertje zsúfolásig telve, a bejárat előtti placcon nagyszabású kirakodóvásár zsibong. A zarándoklat jelképét, a hátizsákon fityegő fésűkagylót itt már rongyos egy euróért vesztegetik. Hamarosan a Monte do Gozóra, a Megvilágosodás hegyére jutunk, ahonnan először pillantani meg a santiagói katedrális távoli tornyait. Sokan már itt elérzékenyülnek, hiszen a kézzelfogható látvány a sokhetes viszontagságok és örömök élményét sűríti egyetlen pillanatba. Legtöbbünknek itt válik csak bizonyossá, hogy valóban a két lábunkon sikerült elérni a célig.

A lelki emelkedettség tovább fokozható a zarándokok emlékművének meglátogatásával. Ehhez ötszáz métert kell letérni dél felé, de bőven megéri, mert a kétszeres emberméretben pózoló alakok nagyon el vannak találva. Santiagóban mi nem kísérleteztünk szállásfoglalással, hanem befordulunk a hegyoldali Cancelas kempingbe. A teljesen üresen álló teraszok egyikén ütjük fel sátrainkat.

Innen már csak három kilométer könnyű séta vár ránk a célig. A katedrális hátulja felől érkezünk az Obradoiro térre, áthaladva a Gelmírez palota kapualján, ahol a YouTube tanúsága szerint évek óta minden időpillanatban ugyanaz a fiú muzsikál a dudáján. A téren kitűnő a hangulat. A békés meghittség és a vidám eufória egyvelege kavarog a gyönyörű műemlék épületek között. Rengeteg ismerőssel lehet találkozni az elmúlt hetekből, és emiatt spontán csoportosulások alakulnak ki. Mindenki ölelkezik, mosolyog és sír egyszerre.

Fél óra örömködés után lecsattogunk a mellékutcában lévő zarándokhivatalba, ahol kézhez kapjuk a teljesítést igazoló certifikátjainkat. Én alapból nem vagyok az a pecsételős fajta, a kéktúrát is füzetke nélkül járom, de itt azért meghatódom a papír láttán. Külön szívmelengető, hogy képesek voltak értelmezni magyar keresztnevem, és a latin nyelvű oklevélre így vésik rá: Blasius.

Fotó: Elekes Balázs
Fotó: Elekes Balázs

Minden kötelességünket letudva újra a téren találjuk magunkat, ahol a katedrálissal szembeni városháza árkádja alatt a kőpadlóra zöttyenünk le. Megszűnik tér és idő, próbálok szólni Krisztiánhoz, de látom, hogy neki sem sikerül hozzám. A hosszas elmélyülésből végül csak felkászálódunk, hiszen vár még ránk a katedrális. Az emblematikus főkaput sajnos csak ünnepi alkalmakkor tárják ki, így mi az oldalsó, ám nem kevésbé lenyűgöző Platerias-kapun jutunk be.

A jelenlegi, azaz harmadik itt álló templom építését 1075-ben kezdték meg és 1130 körül fejezték be. Mai külső arculata természetesen nem az eredeti állapotot tükrözi, hiszen a reneszánsz és a barokk korban is egymást érték az ambiciózus püspökök díszítési és bővítési törekvései. A belső térben azonban továbbra is a középkori látvány dominál, és a homlokzaton is rengeteg az eredeti, 12. századi szakasz; például a Platerias-kapu is pont ilyen. A Szent Antal ereklyéit őrző – ma altemplomi – fülke pedig már legalább 844 óta, azaz 1180 éve változatlan helyen áll. Pár percet kell csak araszolnunk a sorban a szűk lépcsőn lefelé, hogy megtekinthessük.

A kempingbe visszatérve rálelünk az úton megismert német barátainkra, és éjfélig iszogatunk. Hihetetlen, de az egész út során ez az utolsó este az első, amikor ránk száll a sötétség. Mindvégig világosban keltünk és világosban feküdtünk.

Holnap visszatérünk a szent városba. Részt veszünk a zarándokmisén, ahol a huszonöt méteres belmagasságú oldalhajóban lengetik meg a Botafumeiro nevű óriásfüstölőt, szinte a plafonig, immár ezer éve. Állítólag a kirívóan büdös zarándokok miatt volt erre szükség. Azt nem tudom, hogy mikortól enyhült a népek szaga, de a szokás fennmaradt, és ma ez a világ egyik leghíresebb és leglátványosabb szakrális mutatványa. Ezen a videón nézhető meg, mit is jelent ez.

A hatodik szakasz útvonala nagyítható túratérképen:

Miért?

Sokan kérdezik tőlem, hogy minek tekintettem az utat: vallási értelemben vett zarándoklatnak, netán sajátos lelkigyakorlatnak, avagy sport jellegű túrának? A személyes önvallomásom a következő. Ismerem Jézus tanításait, és meghatározók a számomra mint erkölcsi alapok. Nem számít, hogy ő valóban létezett-e akkor és úgy, és nem baj, hogy olyat is mondott, ami nem tetszik. Az egyház által kreált magyarázatok, törvények és kirekesztések viszont taszítanak, de minimum zavarba hoznak. A mindezzel összevegyülő ezeréves történelem viszont mégis az enyém és az őseimé, így végeredményben egy magam módján hívő vallási zarándok voltam.

Azt hiszem, ezt hívják kulturális azonosulásnak, és én élvezettel és befogadóan ittam magamba a Camino vallási aspektusát. Imádkoztam is, és sokszor sírva fakadtam, csak úgy spontán a napi gyaloglás közepén. Nem bánatomban, nem örömömben, hanem az akkor támadt megkönnyebbülésemben, aminek nem volt semmi gondolati háttere vagy előjele. Fenomenális élmény az, hogy a kontrollált éned elereszt, és visszakapod a gyermeki boldogságodat.

Kinek ajánlom a Camino del Nortét?

Azoknak a katolikus hívőknek, akik az üdvösség vagy a bűnbánat reményében vállalkoznak az útra, nem a mi Északi utunkat ajánlom, hiszen errefelé szinte minden templom zárva volt. Ők a Francia úton találják meg a mindennapos lelkigyakorlatukat segítő helyszíneket és zarándokmiséket. A Norte sokkal inkább tekinthető túraútvonalnak. Ezzel együtt nem feltétlenül kell hozzá nagy túratapasztalat vagy edzettség. Sok olyan vándorral találkoztam, aki egyébként csak alkalmi kocakiránduló, sosem sétál tíz kilométernél többet, itt mégis hamar belerázódott a napi 20-25 kilométerébe. Persze minél edzettebb vagy, annál könnyebb, gyorsabb és élvezetesebb az út. De valahogy az a hetvenéves hölgy is mindig odaért estére, aki nagyon lassan és bicegve bandukolt.

A szállással kapcsolatos kényelmi igények sem jelentenek kizáró okot senki számára. Van, aki az óceánpart homokját sátrazza végig, mások kempingekbe mennek. Mi a legtöbbször jutányos árú, hálótermes zarándokszálláson aludtunk, de mindenhol bőségben foglalhatók az egyszerű apartmanok, és a luxusig terjedő kínálatú hotelszobák is. Végső soron mindenkinek ajánlom a vándorlást, de aki nem szereti a sok esőt, az inkább ősz elején menjen!

Az utazás, szállás és étkezés általános költségeit az első részben foglaltam össze.

Elekes Balázs hegymászó, blogger (kidkalandok.blog.hu)

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás hírlevelére pedig itt lehet feliratkozni.

A Camino-sorozat előző részei:

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!