A Telex szerkesztőségében rendszeresen visszatérő téma, hogy a Jóbarátok vagy a Seinfeld a jobb sorozat. Az értelmetlen, de általában elég vicces vitának többnyire az a nyugvópontja, hogy az Office-t mindenki szereti, egyezzünk ki ebben. A fiktív papírellátó vállalat mindennapjait feldolgozó áldokumentumfilm ma a streamingoldalak állandó nézőmágnese, az egyik legszórakoztatóbb sorozat, legalábbis kilenc évadának többsége biztosan az. Most képzeljük egy pillanatra, hogy milyen lenne, ha valaki teljesen komolyan leforgatna egy ilyen dokumentumfilmet egy cégnél, csak éppen Pam kilépne a negyedik évad elején, az ötödik évadban pedig még nem lehetne tudni, lesz-e hatodik, vagy csődbe megy a vállalat. Na, a PsychOdyssey című dokusorozat valami ilyesmit nyújt.
A sorozat alkotója a 2 Player Productions, ami 2005 óta forgat dokumentumfilmeket válogatott geek témákról. Készítettek már sorozatokat a chiptune zenei szubkultúráról, a Penny Arcade képregényről és a képregény rajzolói által indított PAX fesztiválról, vagy éppen egy szupersikeres videójáték, az Uncharted 3 fejlesztéséről. A PsychOdyssey az utóbbira hasonlít, amennyiben ez is egy videójáték, a Psychonauts 2 születését követi nyomon. De míg az Uncharted 3-at a Sony egyik bejáratott, vérprofi bedolgozó stúdiója készítette, addig a Psychonauts 2 alkotója a Double Fine volt, egy kaotikusan működő, független csapat. A fejlesztés alatt pedig annyi drámai helyzet történt, amennyit forgatókönyvírók is nehezen találtak volna ki. És ettől nagyon érdekes lesz az egész, akár azoknak is, akik nincsenek nyakig a gémervilágban.
A Double Fine-t 2000-ben alapította Tim Schafer, a játékipar egyik kreatívabb fejlesztője, miután úgy érezte, hogy korábbi munkahelyén, a George Lucas-féle Lucasartsnál túl sok korlátba ütközik. A stúdió első játéka 2005-ben jelent meg, és borzasztó nehéz szülés volt kiadóváltással és csődközeli helyzettel – Schafer szerint a cége be is zárt volna, ha egy iparági barátja nem ad neki nagyobb kölcsönt (a PsychOdysseyben el is hangzik, ki volt az illető). A Psychonauts hiába kapott jó kritikákat, anyagilag megbukott, legalábbis eleinte. A premiert követő tíz évben viszont a szájhagyomány sikerre vitte a játékot és szép nagy rajongótábora alakult ki (disclaimer: jómagam is tagja vagyok). A Psychonauts a 2010-es évek közepére már a Double Fine legtöbb példányban eladott játéka volt, és Schafer ekkor döntötte el, hogy folytatást készít. A 2 Player operatőrei pedig ekkor, nagyjából 2013-ban kapcsolták be a kamerát.
A PsychOdyssey ingyen megnézhető a YouTube-on, de első blikkre ijesztő a mérete: 32 epizód, összesen 22 órányi dokumentumfilm – hát mi az istent lehet ennyit pofázni egyetlen videójátékról? De a sorozat tényleg olyan, mint egy komolyan megcsinált Office, a terméknél sokkal több figyelmet szentel az embereknek, akik dolgoznak rajta. Az alkotók hétévnyi anyagból vágták össze a sorozatot, és ezalatt rengeteg minden történt. Az egyik első részben például leülteti a hangulatot a 2015-ös párizsi terrortámadások híre, és Schafer elkezd visszaemlékezni arra, hogy az első Psychonauts fejlesztésekor történt 9/11. Vagy szemtanúi lehetünk annak, ahogy a fejlesztők rácsodálkoznak a 2017-ben megjelent Nintendo Switchre, és persze látjuk azt is, amikor viccelődnek azon, hogy persze, holnap lezárják a légteret valami hülye vírus miatt. A következő részben pedig már maszkoznak, otthonról dolgoznak és anyázzák a gyenge netkapcsolatot.
De a világ eseményein túl a Double Fine életében is igen mozgalmas volt a 2013-2020 közti időszak. Például a készülő játék kiadója félúton kiszállt anyagi gondok miatt, a kiadó két vezetőjét pedig bennfentes kereskedés gyanúja miatt őrizetbe vették a svéd hatóságok. Az ismét a megszűnés szélére került stúdiót ekkor az mentette meg, hogy a Microsoft megvette őket, de ezzel feladták a függetlenségüket. A PsychOdyssey azt is megmutatja, milyen érzéseket keltettek a dolgozókban ezek a turbulens idők. A 2 Player kamerái egyébként szinte mindent rögzíthettek; üzleti tárgyalásokra persze nem mehettek be, és valószínűleg néhány nagyobb ajtócsapkodás sem került be a sorozatba, de így is elég feszült, sőt fordulatos a végeredmény, és nem kendőzi el a játékfejlesztés sötét oldalát sem.
Mint ahogy azt sem titkolja, hogy a Double Fine-nál valami döbbenetes fejetlenség uralkodik néha. Nyilvánvaló, hogy sok tehetséges, kreatív és ötlettel teli ember zsúfolódott össze a San Francisco-i stúdióban, de a munkaszervezésük és konfliktusaik kezelése egészen hajmeresztő pillanatokat eredményez. Kezdve a Psychonauts 2 első kapavágásaival, amikor egy gyakorlatlan pályatervezőre rábízzák a feladatot, hogy csináljon valami vikinges pályát. Hogy a Psychonauts 2 mitől lesz Psychonauts 2, az csak évek múlva körvonalazódik, miközben végig visszatérő poén, hogy a csapatnak még mindig nincs művészeti vezetője. Szóval a PsychOdyssey nem a rigorózus projektmenedzsment reklámfilmje. Ha pénzemet kockáztató kiadó lennék, nem tudnám eldönteni, hogy akarok-e valaha a Double Fine-nal dolgozni. Egyrészt ott vannak az egyedi, remek játékok, és – spoiler: happy end! – a Psychonauts 2, ami végül nemcsak megjelent, de azóta a stúdió legsikeresebb játéka lett. Másrészt ott van az, amit ebben a dokumentumfilmben látni lehet.
Mindezt persze főleg a Double Fine dolgozói – ha úgy tetszik, a sorozat szereplői – adják vissza, a 2 Player stábja pedig érzékenyen áll a hőseihez, és filmes eszközökkel rá is játszik arra, hogy bemutassa személyiségüket és lelkiállapotukat. Mivel ők, a dolgozók vannak a PsychOdyssey központjában, saját kis Office-uk karaktereivé válnak, és a néző is így viszonyul hozzájuk. Lehet örülni, ha egy ellenszenves figura végre kilép a cégtől, szomorkodni, amikor a Double Fine egyik alapembere távozik, kapkodni a fejünket, amikor hirtelen felvesznek több új embert, és nagyokat röhögni, amikor váratlanul felbukkan Jack Black (még egy hasonlóság az Office-szal). És persze mindenki fölött-mögött ott vibrál az alapító kreatív aurája. Tim Schafer a játékipar zseniális figurája, akinek nagy tragédiája, hogy nem tud napi 24 órában csak ötletelni és írni, mert a hozzá kevésbé passzoló pozíciókban is helyt kell állnia, például cégvezetőként. Egy ilyen munkakörnyezet néha egészen kiszámíthatatlan helyzeteket eredményez, a Double Fine-nál még az is megtörténhet, hogy a róluk forgató dokumentumfilmes stáb egyik tagja egyszer csak beáll fejlesztőnek (mint ahogy ez meg is történik).
A PsychOdyssey egyetlen nagy hibája az, hogy nem magyarázza el elég jól mindenkinek, min is dolgozik ez a sok lelkes ember. Túlságosan a geek közönségre lő, miközben a „hogyan készül” dokumentumfilmeknek nagy a fogyasztórétege az ismeretterjesztő tévécsatornákon is, és miért ne érdekelhetne egy laikust, hogy hogyan készül egy videójáték? Már azzal is sokkal jobb lehetett volna a helyzet, ha a hébe-hóba megjelenő értelmező feliratok gyakrabban bukkannának fel és azokhoz is szólnának, akik először hallottak a Psychonautsról. (Ezek hiányában gyorstalpalóként ajánlom a Telex Psychonauts 2-kritikáját.) Illetve Magyarországon az is hátrány lehet, hogy csak angol felirat van a sorozathoz, de mivel nálunk is akadnak szép számmal Psychonauts-rajongók, lehet, hogy ez csak átmeneti állapot.
Ezzel együtt a PsychOdyssey fantasztikus krónikája egy rendkívüli szórakoztatóipari vállalkozásnak, videójáték-fejlesztést ilyen minőségben még nem dokumentáltak. És jól megmutatja azt is, milyen felfoghatatlan mennyiségű munka árán születik meg egy játék, amit aztán a felhasználók egy része indulatból lepontoz a kritikagyűjtő oldalakon, mert a sztoriban van egy meleg karakter vagy mert kicsit beszaggat a legnagyobb felbontáson.
A PsychOdyssey a YouTube-on itt megtekinthető.
