Légrádi Gergely: Déli harangszó

Olyan a haja anyának, mint otthon. A ruha nem az övé, itt adhatták neki. Mindenkinek ugyanolyat adtak, láttam a folyosón. Anya arca se változott, csak nincs rajta smink. Keveset beszél, azt kéri, mi meséljünk. Közben mosolyog és figyel, jól megnéz minket a nagyival. A szeme más. Ahogyan néz. Szomorú a tekintete. Szomorú és fáradt. Pedig annyi idő után végre találkozhatunk és együtt lehetünk. Igaz, apa nélkül. De ha apa velünk lenne, akkor most nem kellene itt lenni. Anya azt mondta, értünk tette. Engem védett akkor is. De miattam nem kellett volna ezt tennie. Nem akarok erre gondolni. Erre nem szabad gondolni, mert akkor elsírom magam. A nagyi lelkemre kötötte, bármi is történjék, el ne sírjam magam, és nehogy szóba hozzam apát. A tükör előtt csinálta a hajamat, hogy szép legyen, olyan, mint mikor anya készítette. Amikor még minden rendben volt. Ezt nem mondta a nagyi, ezt csak én gondoltam, és néztük egymást a tükörből, ő engem, én őt, ahogy jár a keze, és közben elismételtette, mit nem szabad csinálnom. Elmondtam, ahogy kérte, be is tartom, de mi lesz, ha nem ér véget a látogatás dél előtt? Nem szabad, hogy délben még itt legyünk. Nem sírok, nem beszélek apáról, csak izgulok, mert a kezem nem akarja, amit én akarok, és nem tudom leállítani. Ahogy anya se tudja, csak ő a lábát. Hallom, ahogy folyamatosan dobol.

Próbálok mosolyogni, de valószínűleg csak grimaszra futja. Vagy, ami még rosszabb, látják, hogy mímelem. Anyám biztos kiszúrja. Miközben igazán örülök, mert időtlen idők óta ez az első látogatás. Beszélő. Hülye egy neve van. Meg aztán nehéz itt beszélni. Mégis, mit mondjak? Inkább meséljenek ők, legalább lesz mit magammal vinnem a következő látogatásig. Pedig én mindent beismertem. Nem mintha lett volna mit tagadni. Ezek után nem csoda, hogy senkit érdekelt, miért tettem. Látom, anyám igyekezett: mindkettejük frizurája olyan, mintha most jöttek volna a fodrásztól. Minden hajszál a helyén, pontosan, ahogy lennie kell. Csak mi nem vagyunk a helyünkön. Semmi nincs a helyén. És minden délben az a nyomorult harangszó emlékeztet, hogy ki miatt nincs. Eleinte persze imponált, meg persze be is dőltem neki. De aztán állandóan ezzel jött, éveken át. Akkurátusan emlékeztetett mindennap, hogy a déli harangszó a mi ünnepünk. A mi találkozásunk és szerelmünk ünnepe. Ezért szólalnak meg a harangok minden délben. Ráhagytam, ha hárman voltunk. Miközben én már a falra másztam tőle. Ahogy most is hagyom, hogy rángjon a lábam, miközben ki nem állhatom, hogy kiszámíthatatlanul mozog. Magától jár, ritmustalanul, tőlem, az én akaratomtól függetlenül. Ahogy anyám ajkai. Észre sem veszi, hogy amióta bejöttek, néha megremeg, máskor meg harapdálja, tépkedi a fogával.

Megvárakoztattak minket, pedig korán jöttünk, hogy legyen időnk nyugodtan. Nem szabad, hogy a dél itt érjen minket. Az senkinek sem tenne jót. Pedig a lányom jól tette. Önvédelemből, azért, amit éveket át elszenvedtek attól a szemétládától. És aznap is rájuk támadt, én már csak tudom. Én is védekeztem volna. Sőt, már sokkal korábban lesújtottam volna. Épp a harangokat verték félre, amikor a lányom fejbe vágta. Azt mondta, önvédelemből tette. A bíróság nem találta bizonyítottnak. Ez volt az ítéletben. Csak erre az egy mondatra emlékszem. A bíróság nem találta bizonyítottnak. Szikár, pusztító egy mondat. Ahogy a valódi büntetés is, minden délben. Most meg nekem kell beszélnem, mert a lányom nem akar, az unokám meg hallgatásba menekült. Na, szép kis beszélő az, ahol mindenki arra vár, hogy én beszéljek. De legalább szépen megcsinálta a haját. Okos, tudja, mi a dolga. Csak ezt az erőltetett mosolyt hagyhatná már. Engem nem ver át, minden rezdülését ismerem. Az unokám viszont jól viselkedik, ahogy kértem. Nem pityeredett el, és nem hozta szóba az apját. Csak a kezei járnak fel és le a combján. Remélem, az anyjának nem tűnik fel. Még szerencse, hogy én tudok viselkedni, és semmi nem látszik rajtam.

Még javában tartott a látogatás, amikor a csupasz falra szerelt órára néztek. Egyszerre, mintha valamiféle hangtalan figyelmeztetésre tették volna. Alig egy perc volt hátra. Az anya biccentett, a látogatók felálltak, majd szó nélkül elindultak az ajtó felé. Elöl a nagymama, mögötte a kislány, fülre tapasztott kézzel. Egyikőjük sem nézett vissza. Ahogy kiléptek a folyosóra, és bezáródott az ajtó, a közeli templomokban megkondultak a harangok. A lány a lépcsők felé rohant. A nagymama a folyosó ablakához lépett. Az anya a kezébe temette az arcát. A déli harangszó számos irányból és ritmusban, több hangfekvésben árasztotta el a tereket.