Szántó T. Gábor: Tiltott zene

1954 júniusának elején egy vasárnap délután szólt a Gellértben Beamter Bubi dobos és vibrafonos, hogy ha kipróbálná magát a nyáron, és egy kis pénzt is akar keresni, lenne egy hosszabb hakni. Zongoristát keresnek a próbaüzembe helyezett sztálinvárosi szálloda, az Arany Csillag bárjába. Tánczenét kellene játszani. Olyasmit, amit ők játszanak, vagy Tabányiék. A rádióban is. Hallotta őket egyébként? Vidám hétvége Pesten, ilyesmik. Már ennek is örülni kell. A jó ég ismeri ki magát ezeken, mikor mit szabad, és mit nem.

Kapva kapott az alkalmon. Nyáron a Zeneakadémiáról elszabadult, Sztálinváros pedig elég messze volt ahhoz, hogy a főiskola tanárai ne tudhassanak róla, mit csinál.

Év közben ösztöndíjából és az apja által Ausztráliából küldött IKKA-csomagokból tartotta fenn magát. Ő ment érte a Váci utca 27.-be, az anyja és Irénke adogatta el, néha jutalékért, közvetítőkön keresztül a kávét, márkás szeszes italokat, cigarettákat, szivarokat. Apja egy tweedzakót és egy nyári öltönyt is küldött karácsonyra, utóbbit vitte magával Sztálinvárosba néhány fehér inggel, pár trikót, sortot és egy fürdőnadrágot. A városról addig csak újságokból és filmhíradókból látott termelési riportokat a vasmű és a lakótelepek építéséről, a beindult termelésről, ezért el sem tudta képzelni, hol fog játszani.

A riportokhoz képest sokarcú települést látott. A modern építésű városközpontban új sorházakat húztak fel, amelyek riasztóan egyformának tűntek, de az Arany Csillag szálloda meglepően elegánsnak és kényelmesnek bizonyult. Könnyen el lehetett jutni a Duna-partra, szemközt a Szalki-szigeti kikötővel és az ottani építkezésekkel. A holtág nyugalmasabb szakaszán ki lehetett feküdni, és úszni is tudott a hirtelen mélyülő vízben. Gyerekkorában az apjuk vitte ki őket a Margitszigeti Sportuszodába, később, a válás után néha autóval Horányba, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is megtanuljon úszni a bátyja után.

Sztálinvárosban egy idősebb cigány dobossal került össze, aki mellől alkohollal összefüggő májproblémák miatt kidőlt a billentyűs. Sanyi bácsi szeretett pletykálni, és régi motoros volt a szórakoztatóiparban. Apja cigányzenész volt, ő is sok helyen játszott az országban. Szívesen mesélt, ő pedig olyan történeteket hallhatott, amiket korábban soha.

A harmincas években, emlékezett az öreg, a zsidó kávéházasok és zenészek a jazzel kezdték kiszorítani a cigányzenét a városi mulatókból. Még négerek is játszottak Pesten, sőt vidéki nagyvárosok jazzegyütteseiben, mesélte, akik a magyar csárdást is betanulták, hogy színesítsék a műsorukat. A cigányzenészek hiába tiltakoztak, hiába alapítottak szervezetet is, hogy küzdjenek az idegen hatások, vagy, ahogy fogalmaztak, „nigger zene” ellen, pedig a Belügyminisztérium még segítette is őket, megvonva néha a fekete zenészek vízumát, vagy egyenesen betiltva a zenekarokat. Neki szerencséje volt, mert az apja a húszas évek nagy vitái idején rábeszélte, hogy tanulja ki inkább a műfajt, mert nem feljelenteni kell, hanem jobbnak lenni, mint a másik.

A zsidó kávéházasok említésére zavarba jött, de rezzenéstelen arccal hallgatta tovább. Sanyi bácsi ismertette meg Shorty Rogers zenéjével, méghozzá a trombitásnak azzal a korszakával, amikor a legjobb hangszereléseket készítette. Lemezeket is adott a West Coast jazzt játszó Rogerstől, amelyeket saját szállodai szobájában, délelőttönként végighallgatott. Az öreg nem árulta el, hogy jutott hozzá az ötvenes években kiadott bakelitjeihez. Ezek bizalmas dolgok, mondta, minél kevesebben tudják, annál jobb.

Neki addig régebbi, háború előtti és közvetlenül a háború utáni swinglemezei voltak csak. Amiket most hallott, egészen megigézte a mérhetetlen felszabadultságával és játékosságával, amihez képest a hagyományos New Orleans-i stílusú jazz és a városi swing is szimplának, egyhangúnak tűnt, a Rákosi-rendszer pedig középkori inkvizíciónak.

A számok közti váratlan hangulatváltások, az idegeket borzoló fúvósszólók, a zsigerekig ható ritmus és lüktetés felajzotta. Hálás volt Bubinak, hogy ideküldte a világ végére, hogy megismerkedhetett Sanyi bácsival, pedig a jazzt az Arany Csillag bárjában sem nézték el, az öreg figyelmeztette erre. Sima tánczenét kellett játsszanak, hétköznap csendesebb szalonzenét, hétvégenként énekesek társaságában, akik egy-két estére jöttek haknizni.

Reggel lemezeket hallgatott, aztán próbáltak, délután strandra járt, olvasott, este nyolctól nyomták szünetekkel éjfélig. A szobájában hallgatott jazztől felpezsdült, délelőtt, az üres zeneteremben, zárt ajtók mögött, az öreg meg is mutatott neki pár standardot, de kérte, este eszébe ne jusson ilyesmit játszani. Legfeljebb a tánczenék egy-egy pontján engedtek meg maguknak jazzes beütést, de amikor belehevült volna, az öreg szándékosan nagyot ütött a cintányérra, lassított vagy odapisszegett.

A strandon napozó lányokat nem merte leszólítani, a szállodai pincérnőkkel próbálkozott, akikkel beszélő viszonyba került, ám a többségük férjnél volt. Néha szemezett vele egy-egy nő a férje mellől, de nem volt esélye. Aztán július végén, péntek délután egy Bagi Zsuzsi nevű énekesnő érkezett, akinek neve hallatán az öreg dobos már korábban is elismerően bólogatott. Ő nem hallotta még, de Sanyi bácsi megnyugtatta, hogy igazi dizőz. Elvált, vidéken énekelt mindig, jó jazzénekes is lehetne előbb-utóbb, ha bele nem hal a piába.

A jó negyvenes, festett szőke Zsuzsi késve érkezett. Nem csinált nagy ügyet az ismerkedésből, próbálniuk kellett. Sanyi bácsitól kérdezte csak, átbeszélve a feje fölött, milyen a fiú, és merően nézte, zavarba is jött. Az öreg jókat mondott róla. A nő a koncert előtt kért egy konyakot, aztán kezdetben búgó hangjából váratlanul tört ki az erő. Széles sávokat is be tudott énekelni. Sajátos stílusban suttogott, susogott, olykor előmondta prózában a szöveg egy-egy sorát, így énekelte a slágereket: Csak egy nap a világ, Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én, sőt még egy Kovács Erzsi-számot is elénekelt, a neve említése nélkül. Erzsit csak nemrég engedték ki a börtönből, miután szerelmével, Szűcs Sándorral, aki sportállásban a Belügyminisztérium kötelékébe tartozott, nekivágtak a határnak, de az embercsempész lebuktatta őket. A válogatott focistát példastatuálásból felakasztották, az énekesnő éveket ült. Meglepte, hogy a szám miatt Sanyi bácsi nem tiltakozott.

A szünetben Zsuzsi csak turkált a tányérján, de megivott egy konyakot az asztalnál, és kért még egyet a pultnál is. Izgatta a nő, és kíváncsivá tette. A hangja szomorú volt és szenvedélyes.

Mindig mindenben siet?, kérdezte Zsuzsi, amikor visszaült hozzájuk. Sanyi bácsi épp felállt, kiment a mosdóba.

Gyorsan játszik?, kérdezett vissza.

Feszültnek tűnik, méregette megint a nő.

Bocsánat, majd figyel, mentegetőzött. Ő sem tudta levenni a szemét a nála majd húsz évvel idősebb asszonyról.

Pont ez az. Ne figyeljen annyira. Engedje el magát.

Az est második felében próbált lazábban játszani, de zavarta, hogy a nő lekezelően viselkedett vele, aki mégiscsak a Zeneakadémiára jár. Úgy érezte pedig, bele tud feledkezni a zenébe. Nagy tapsot kaptak, még játszottak pár levezető számot, Zsuzsi felment a szobájába, bár ő szívesen maradt volna még vele, miközben az járt a fejében, ugyan mit akar egy nála húsz évvel idősebb nőtől. Amikor egy óra tájt ő is visszavonult a szobájába, nem sokra rá megcsörrent a telefonja. Zavartan kapta fel, ki hívja ilyenkor, tán csak nem az anyjával van megint valami? Örült, hogy pár hétre távol lehet tőle.

Van állandó nője?, kérdezte Zsuzsi a telefonban.

Nincs, felelte lüktető szívveréssel.

Van kedve átjönni?

Van, mondta elhaló hangon, és egész teste elgyengült.

Zsuzsi megmondta a szobaszámát, egy emelettel lejjebb lakott.

Ledobta az ingét, megmosakodott, fogat mosott, tiszta inget vett. Izgalmát legyűrve körülnézett a folyosón, mint aki tilosban jár, és lesietett a másodikra.

Kérdezhet még valamit? Zsuzsi magas sarkú cipőjét lerúgva alacsonyabb volt, mint ő. Volt már egyáltalán nője?

Tétovázott, majd a fejét rázta.

Ne izguljon, nem akar a szerelme lenni, csak a szeretője.

Bután állt.

Ettől azért nem kéne megijednie. Csak ne siessen. Mindig siet. Éreznie kell a ritmust. A másikét és a sajátját is.

Közelebb lépett, egyik kezét a mellére, a másikat a csípőjére vonta, és szájon csókolta. Konyakízű volt. Belebizsergett mindene, annyira vágyott már egy másik testre, a forró bőr érintésére, amiben eddig legfeljebb pillanatokra, tánc közben lehetett része. Miután egy fél óra múlva elvált a meztelen testtől, és Zsuzsi visszaküldte a szobájába, még annyit mondott neki, hogy később ne kezdjen idősebb nőkkel, hozzá inkább a fiatalabbak valók.