Nattán-Angeli Nóra: Állok a szörfön

2024. július 13. – 22:10

Nattán-Angeli Nóra: Állok a szörfön
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Arra emlékszem, hogy állok a szörfön. Ezüstösen cikázik a nap a vízen, szinte elvakít. Elszabadult tincseimet a szemembe fújja a szél. Eszter és a Jólelkek százkarú polipként előre-hátra mozgatják alattam a deszkát, miközben csapkodnak a hullámok. Veszettül hadonászom, remeg a lábam, csúszkálok, alig tudom tartani magam. Mindenki nevet, nem is bírom tovább, kirobban belőlem is. Most fogok lezuhanni!

Ez a legerősebb kép, ami megmaradt bennem a balatonrendesi nyaralásról. Harmadikosok voltunk a gimiben, amikor Lélek Tomi, az osztálytársam elhívott. Nem csak engem, többünket is az osztályból – mi Eszterrel rögtön igent mondtunk. Tomi az osztály bohóca volt, folyton hátrafordult hozzánk az órák alatt, valamit súgott vagy grimaszolt ilyenkor, hogy megnevettessen minket. Ha jobban ráért, karikatúrákat készített, és azt mutogatta nekünk hátrafelé. Ehhez már spiritusz kellett: felvenni a szemkontaktust, gyorsan felmutatni a lapot, megvárni a hatást, de még épp időben visszarántani, mielőtt a tanár észrevenné. Tomi a művésze volt ennek. A táborba viszont komolyan hívott, valamilyen ifjúsági mozgalom tagja volt, ők szervezték, ráadásul jó áron lehetett menni. Nem mintha a politika kicsit is érdekelt volna akkoriban, de Tomival jóban voltunk, és máshova úgysem mentem volna a nyáron. Nem volt pénzünk, akkor már anyuval ketten éltünk. Ebben is hasonlítottunk Tomival, őket is az anyjuk nevelte. Végre valakivel nem kellett magyarázkodnunk egymásnak, és nem tettünk fel hülye kérdéseket.

Eszterrel, Tomival és Tomi bátyjával, a Jakabbal, sokat lógtunk suli után. Szinte hihetetlen, hogy a Lélek testvérek, bár mindketten jóképűek voltak, mennyire nem hasonlítottak: Tomi szőke, kerek arcú volt, a Jakab fekete hajú, kreol bőrű, hosszúkás arcú szívtipró, nálunk öt évvel idősebb, sok lánynak tetszett az osztályban. Mesélte is a nőügyeit, állítása szerint nagy forgalmat bonyolított. Eszterrel csak Jólelkeknek hívtuk őket. Néha ettünk valamit a Hatos Rétesben, de leggyakrabban együtt ültünk a Dugó téren a szökőkútnál, megosztottuk a walkman fülhallgatóját, úgy hallgattuk a U2-t, I still haven’t found, what I’m looking for. És olyan is volt, hogy iskola után elmentünk a nagyijukhoz a Gogol utcába. Törékeny, kicsi néni volt, mégis agilis, folyton tett-vett, és mindig kerített nekünk uzsonnát, mert olyan nem volt, hogy ne lettünk volna éhesek. Barátságos volt, viszont az étellel nem ismert tréfát. Egy morzsát sem hagyhattunk a tányéron. Ezenfelül semmi szigor, jókat lehetett vele kártyázni. De legjobban azt szerettem, amikor Kikivel, a zöld papagájával játszott. Gyógyultam tőle. Kislányként nyaranta sokat voltam anyu munkahelyén. Egyszer meghallottam, hogy a kollégái összesúgnak mögötte. Nevettek, amikor egy lófogú bácsi papagájnak nevezte. Az én anyukámat, aki rézszínű hajával és ragyogó humorával sütött, mint a nap. Csakugyan feltűnően színes ruhákat hordott, és kékre festette a szemét, de én ezt mindig szépnek láttam. Évekig szomorkodtam emiatt, amíg meg nem ismertem a Jólelkek nagyiját.

Szerencsére nekem sem Tomi, sem a Jakab nem tetszett igazán, ezért ki tudtuk beszélni a szerelmi ügyeket. Tomi segített is, amikor már egy éve fülig szerelmes voltam a Tapolcai Bencébe. Bence iparművészetis osztályba járt, negyedikes volt, hosszú haját copfban hordta. Szobrásznak tanult, a szünetekben a bokrok mögül lestük, ahogy az iskolaudvar egy elkerített részén kopácsolja a köveket a többi szobrásznövendékkel együtt. Bence gitározott is, és feltűnően szeretett vele villogni iskolaszerte. Mondanom sem kell, hogy nem csak nekem tetszett. Mindig vagány, csinos barátnői voltak, az olyan áttetsző, papírvékony lányokon, mint én, simán keresztülnézett. Szóval kitaláltuk, hogy Tomi kölcsönadja nekem a gitárját, hogy egy lyukasórában leüljek vele a szobrászkert mellé. A dolog működött. Bence odajött, csak arra nem voltam felkészülve, hogy keresztkérdéseket tesz fel. Megkérdezte, hogy gitározom-e. Erre még határozott igennel tudtam felelni. A következő kérdése azonban zavarba ejtett. Klasszikus vagy elektromos? Honnan tudjam, soha nem láttam még Tomi gitárját, mindig a tokban volt! Szörnyen elbizonytalanodtam. Elektromos, hebegtem végül. Én klasszikuson játszom, mondta, de nem baj, megnézném. Kicipzároztam a tokot, és előhalásztam a gitárt, mire Bence felnevetett, hogy ez klasszikus, te lány! Egy pillanat alatt lett olyan vörös a fejem, mint a hajam, szerettem volna elsüllyedni. De Bence nagyvonalú volt, mintha észre sem vette volna a lángolásom, sőt, utána még játszott is nekem a gitáron.

Ez a gitár is ott volt velünk Balatonrendesen. Akkorra Bence mondata, amiért először természetesen kettéröhögtek, szóval ez a mondat, ez a klasszikus, te lány, már nemcsak szállóige lett közöttünk, hanem a táborban Tomi írt belőle egy dalt is, ezt gitározgatta esténként. De a hét fénypontja az volt, amikor a Jakab ötletére kikölcsönöztünk egy szörfdeszkát, és bár szörfözni egyikünk sem tudott, kitaláltuk, hogy egyenként felállunk rá, a többiek pedig addig mozgatják a vízben a deszkát, míg az illető le nem esik róla. Egy órán keresztül játszottuk ezt a hullámzó, mély vízben, szó szerint dőltünk a nevetéstől, és egymás után puffantunk a vízbe, őrületesen szórakoztató küzdelmek után. Miután belefáradtunk, kievickéltünk vele a stég mellé, és ott lógattuk a lábunkat a szörfről. A Jakabnak ismét ötlete támadt, elszaladt dinnyét venni, majd vigyorogva tért vissza négy szelettel. Ültünk a szörfön, a szőke Tomi, a barna Eszter, a fekete Jakab és én a vörös hajammal és a hófehér bőrömmel, és ettük a görögdinnyét. A táborvezető lőtt rólunk egy fotót.

Sokáig őriztem ezt a képet, aztán egy költözésnél elkallódott. És azután mi négyen is elkallódtunk. Tomi Ausztráliában él. Először Pestre költözött, majd egy szakítás után, köd előttem, köd mögöttem, dobbantott Angliába, majd onnan Ausztráliába. Végül ott találta meg a boldogságát, együtt él egy Fülöp-szigeteki festővel, és grafikus lett. Mostanában nem hátrafelé fordulva mutogatja a rajzait, hanem az Instán szokta megosztani. És az óceánban szörfözik. Eszter Barcelonában él, egy ösztöndíj után végleg kint maradt, oda ment férjhez, már beutazták a fél világot. Sokat csetelünk, és néha találkozunk. A Jakabbal is néha összefutok, mindig eggyel több tetkója és válása van, amikor látom.

Csak én toporgok egy helyben. Az egyetemen még csak-csak elvoltam, azután HR-es lettem egy középvállalatnál. Az állásinterjúkat szeretem, a főnököm szerint is ebben vagyok a legjobb. Tudok kérdezni is, de még inkább hallgatni. Minden apró részletre figyelek, semmi nem kerüli el a figyelmem. Az interjú után is sokáig emlékszem minden rezdülésre, évek múlva is megmondom, hogy mit viselt az interjúalany, mikor köhécselt, tikkelt-e, vagy fogta-e a nyakát. A többi része soha nem érdekelt. De nem volt ez olyan rossz, amíg anyu meg nem betegedett. Zombiként jártam be egy ideig, az utolsó fél évben pedig betegszabadságra mentem, hogy ápolni tudjam. Anyu fokozatosan veszítette el a színeit. A kemó miatt először a vörös haját, aztán a mindig színesre festett körmei is lehullottak, sápadt lett, majd falfehér. Egy seszínű parókát kapott kölcsön, felismerhetetlen lett benne. A humora csillogott a legtovább. Aztán egyszer csak fekete-fehér lett minden, az összes szín eltűnt. Szürke emlékfoszlányok gomolyogtak körülöttem, bármerre léptem. A fejem búbjáig süppedtem bele, semmi mást nem láttam magam előtt. Ki tudja, meddig szédelegtem ebben a légüres térben.

Közben újra bejártam dolgozni, még mindig zombiként. De a napokban elhatároztam, hogy felmondok. Nemrég szedtem össze magam annyira, hogy szortírozzak, és egyszer csak megtaláltam a dinnyeevős fotót. Ez volt az első szín, amit megláttam magam körül. Ez a piros, a dinnyének ez a pirosa, ahogy ezt habzsoljuk mind a négyen. Ahogy harsog a fogunk alatt, ahogy omlik és olvad a nyelvünkön. Valami megmozdult, a hullámokat is érezni véltem. Ez a kép partra mosott belőlem valamit. Valamit, amit a gyász fakó sirálya vájt ki belőlem és vitorlázott el vele, vagy a feledés nehéz iszapja borította be. Vagy mindkettő egyszerre, nem tudom. De azt igen, hogy fel kellene állnom, hogy el kellene rugaszkodnom végre. Csakhogy remeg a lábam, alig tudom tartani magam. Vaksin hunyorgok, alulról mozgatják a deszkát, és csapkodnak a hullámok. És lehet, hogy a vízbe zuhanok, arccal előre.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!