Már majdnem lebukott a nap, amikor a kapualjhoz ért. A hőség még mindig nem enyhült. A házak falai, az útburkolat csak úgy okádták ki a magukba szívott forróságot. A kukákat már kikészítette a gondnok, másnap reggel ürítik, menetrendszerűen. Ügyel arra, hogy minden héten ugyanott álljanak, mintha attól tartana, ha kissé arrébb kerülnek, a kukások szégyenszemre nem ürítik ki őket. Gondosan egy tömbbe állítja össze a kukákat, hatot egy csoportba. Ahogy az anyja az üres borosüvegeket, még gyerekkorában. Volt egy műanyag, piros rekeszes tartójuk, oda állította be a visszaváltható üvegeket. Hat darabot, szorosan egymás mellé, hogy aztán hétvégén elvihesse az üvegvisszaváltóba. A helyet egy fehér köpenyes néni vitte. Legalábbis ő fehér köpenyes néniként emlékezett rá, aki a közért oldalában egy földszinti ablak párkányán gyors kézzel döntötte el, hogy miért jár pénz, és mennyi. A fehér köpenyes nénitől származó aprót megtarthatta, bár sokra nem ment vele. A soron következő üvegvisszaváltásig az apja szorgosan ürítette ki az üvegeket, amit mintha csak azért tett volna, hogy az anyjának legyen mit hatos tömbbe gyűjteni, neki pedig visszaváltani. Egy idő után aztán végleg bezárt a fehér köpenyes néni ablaka, és már nem volt hova levinnie a hatos rekeszt. Pedig gondosan eltervezte, hogy felnőttként ő is minden héten szorgos lesz, hogy aztán az ő fia is hétről hétre kiállhassa a sort a fehér köpenyes néni ablaka előtt.
A gondnok most is a szokása szerint tett, csupán az egyik kuka állt egy kissé csálén, valamivel arrébb a többitől. Biztos valaki arrébb húzta, aztán elfelejtette visszatolni a helyére. A kulcsát kereste a táskájában, és közben azon gondolkodott, vajon mi bonthatta meg a kukák zárt sorát. Óhatatlanul hátranézett, és akkor vette észre, hogy egy növény kandikál ki a kukák közül. Valaki odatett egy elszáradt növényt, és, hogy megtámassza, a szeméttárolók közé szorította. Ezért állt kissé odébb az egyik. Visszalépett a kaputól, hogy jobban szemügyre vegye. Meglepődve tapasztalta, hogy egy majdnem teljesen elszáradt fenyőfát rejtettek a kukák közé. Ilyen dögmelegben mondjuk nem csoda, ha az örökzöldek sem bírják. Ekkor vette észre, hogy a fenyőfának nincsenek gyökerei, a törzse pedig faragott, mint egy karácsonyfa alja, hogy beférjen a talpba. A fa alakja is karácsonyfára emlékeztetett, ahogy az a néhány tűlevél is, amely még fennmaradt az ágakon.
Karácsonyfa nyáron? Ezek szerint ez a bérház sem nélkülözi a fura embereket.
Közben újra a kapuhoz lépett, kinyitotta, és elindult felfelé a lépcsőházban. Gépiesen szedte a fokokat. Nagyjából azóta nem számolta, amióta meghalt az apja. Amíg még velük volt, nem csupán számolta, de a legkülönbözőbb ritmusban váltogatta, hogy hányasával szedje őket. Így edzette a tüdejét, próbálta, meddig tudja visszatartani a lélegzetét, és persze számolta az aznapi adagot, összeadta a héten már teljesített penzumot, és közben arra gondolt, hogy az apja azt mesélte, azért lett olyan jó atléta, sőt válogatott rövidtávfutó, mert a hatodikon laktak, nem volt lift, és kisgyerekként sportot űzött abból, hogy a lehető leggyorsabban szaladjon fel. Aztán le, és még gyorsabban fel. Még a liftnél is gyorsabban. Valójában ő is szeretett volna atléta lenni, mint az apja, de erről már évtizedekkel ezelőtt lecsúszott. Valószínűleg akkor, amikor az apja nem vitte le a valaha volt atlétikai pályára, amikor az apja azt is eldöntötte helyette, hogy nem lesz belőle futó. A pálya helyére aztán lakópark épült. Az anyja talán nem is tudott a valaha volt atlétikai álmairól, ahogy bizonyára az se zavarta, hogy ebben sem lépett az apja nyomdokaiba.
Szedte a lépcsőfokokat, miközben figyelte az elhullajtott tűleveleket. Amelyeket ezek szerint még nem volt ideje vagy még inkább kedve feltakarítani annak a lakónak, aki csak most szabadult meg a karácsonyfájától. Egyre izgatottabban követte a nyomokat. A földszint és a félemelet között még csak néhány tűlevél mutatta az utat, a felsőbb szintek felé érve már egyre több kisebb ágdarab, elszáradt hajtáskezdemény jelezte, merre kell menni. Ahogy haladt emeletről emeletre, azon gondolkodott, vajon ki tart meg ilyen sokáig egy decemberben feldíszített fát. És legfőképpen miért? Maga sem tudta, miért szorong ennyire, mi hajtja így emeletről emeletre.
Talán egy elmaradt karácsonyt akartak így bepótolni vagy még inkább jóvá tenni, hogy minden újra úgy legyen, ahogy annak előtte volt. Már ha tényleg karácsonyfaként szolgált ez a fenyő.
Náluk, amikor kisgyerek volt, egyszer a fikusz volt a karácsonyfa. Legalábbis néhány órára. Azt nem tudta visszahívni, miért, csak arra emlékezett, hogy az apja állt elő az ötlettel, hogy azt díszítsék fel. Boldogan és kérdőjelek nélkül volt a segítségére. Az apja kérte, meg aztán végre az apjával csinálhatott együtt valamit. Az anyja még nem volt otthon, így ketten tették fel a díszeket, már amit fel lehetett aggatni a szobafikusz zöld, húsos levelei közé. Elég furán nézett ki a fa, amely feldíszítve olyan volt a nagyszoba közepén, mintha szándékosan egy rossz vicc lenne az egész. Az anyja annyira dühös lett a karácsonyfapótlék láttán, hogy közölte, ha a fikuszt azonnal nem állítják vissza a helyére és nem szedik le róla a gömböket és a szaloncukrokat, akkor elmarad a karácsony. Egyikük sem ellenkezett. Szó nélkül állították vissza a szoba rendjét. Abban az évben mégis nyomtalanul múlt el a karácsony. Hogy a fikusz miatt vagy más okból, nem kötötték az orrára. A karácsony aztán soha többet nem lett olyan, mint annak előtte volt.
A legfelső emeleten a körfolyosó felé vette az irányt. A csapóajtónál a lakónak meggyűlhetett a baja a fával, mert több, nagyobb kupacban állt az elszáradt tűlevél. Kinyitotta az ajtót, kilépett a gangra, és alig tett meg másfél lépést, egy pár cipő állta az útját. Felnézett, végig a lábakon, majd a felsőtesten. A nyak a gondnokban ért véget. Köszönés helyett elnézést kért, hogy majdnem feldöntötte, de a gondnok tudomást sem vett az elnézést kérésről, csak pufogott magában, és sepert tovább, két-három méterenként kisebb tűlevélkupacokat építve. Arra gondolt, hogy mint egyetlen és ezek szerint utolsó tanút megkérdezi a gondnokot, melyik lakó szabadult meg a karácsonyfájától, ki az, aki végre segíthetne rajta, hiszen neki aztán tudnia kell, pontosabban most már csak ő tudhatja, ő az egyetlen, aki megmutathatja neki az irányt. Aztán mégis jobbnak látta, ha békén hagyja. Nincs valami jó kedvében, meg aztán az se biztos, hogy válaszra méltatná. Akkor inkább hadd tegye a dolgát.
Megfordult, és remélte, hogy a gondnok nem vette észre, hogy a torkában dobol a szíve, vagy ha nem a szíve, akkor az összes verőere, az anyja ellentmondást nem tűrő tekintete és az apja megadó mozdulatai, ahogy szétszedi, lebontja és visszaállítja a helyére, vele együtt.
A csapóajtón keresztül visszament a lépcsőházba, ahol két emeletet ereszkedett, majd újra kilépett a körfolyosóra, a lakása felé. Mielőtt kinyitotta a bejárati ajtót, egy darabig még álldogált a gangon a falnak támaszkodva. Rendbe szedte a lüktetést a mellkasában, ivott néhány kortyot a vizespalackjából, és figyelte, ahogy a szemben lévő folyosó falát aranysárgára színezi a lebukó nap fénye. Közben hallgatta a seprű ütemes hangját, ahogy a gondnok végleg eltakarítja a valaha volt karácsony utolsó nyomait.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
