Nem kell kétszer ennyi turista Budapestre, akkor sem, ha sokat fizetnek

Van abban valami nagyon bizarr, hogy az ember a nyár eddigi legmelegebb napján 35 fokból belép egy 21 fokosra hűtött irodába, ahol aztán (miközben ujjatlan pólóban didereg) arról hallgat embereket beszélni, hogy amire a legnagyobb szüksége lenne most Budapestnek, az sokkal több közvetlen, messzi célpontokról hozzánk tartó repülőjárat.

Pedig kedden, a McKinsey turisztikai panelbeszélgetésén pontosan ez történt: a tanácsadócég szakemberei és a hazai turisztikai ipar fontos szervezeteinek vezetői (az MTÜ-s Könnyid László és Faix Csaba a Budapest Brandtől) úgy beszélték át az ágazat előtt álló lehetőségeket és kihívásokat, hogy csak nagyon érintőlegesen esett szó közben arról, milyen kártékony valójában társadalmi és környezeti szempontból már az is, amilyen mennyiségben és ahogyan ma utazgatunk – hát még milyen kártékony lesz, ha ennél is többet fogunk. És hogy mit jelent mindez a saját fővárosunkra, egyben életterünkre vetítve.

Egy iparág szereplőitől és szakmai szervezeteitől természetesen nem várja az ember, hogy a legkritikusabb nézőpontokat jelenítsék meg a saját területükkel kapcsolatban, ezen a sajtóeseményen ülni viszont olyan volt, mintha megelevenedett volna az égő házban ülő „this is fine” kutyás mém, a kutya helyében az MTÜ és a Budapest Brand vezetőjével.

A tájékoztató apropója az volt, hogy a McKinsey publikálta idei globális ágazati elemzését a turizmusról, sőt, Budapestről egy külön anyag is készült. Ezekben egy csomó izgalmas adat található arról, hol áll és milyen irányokba alakul az idegenforgalom a világon és a magyar fővárosban. A cég kutatása alapján a globális turizmust jelenleg meghatározó irányokat külön cikkben összefoglaltuk, ezekből lényegében az rajzolódik ki, hogy a Covid időszakának rövid önreflexiója utáni „bosszúturizmus” trendje alig csillapodik. A szektor jelenleg száguld, az embereket jobban mozgatja az utazgatás, mint valaha. Az ágazaton belül kiemelkedően hasít a luxus szegmens, a fiatalok pedig még jobban szeretnek külföldre látogatni, mint az idősebb generációk, így hacsak közbe nem jön valami, tartós növekedésre számíthatunk ezen a területen. Budapest viszont egyelőre nem aknázza ki teljesen tetemes idegenforgalmi potenciálját, amit ha megtenne, akkor 2030-ra akár kétszer annyi utazó érkezhetne egy év alatt, mint most. Ők pedig sokkal pénzesebbek lennének a mostani vendégkörnél.

A nagymintás kérdőíves vizsgálaton és turisztikai cégek vezetőivel készült interjúkon alapuló tanulmányokból tényleg sok mindent megtudhatunk az aktuális helyzetről. A hiányérzetet inkább az okozza az emberben – különösen, amikor áttérünk a saját országunkra és városunkra –, hogy amikor a turizmus teljes spektrumára rálátó szereplők előadják és értelmezik az adatokat, egyikük sem normatívan közelít a kérdéshez. Az ágazattal foglalkozó szakemberek még akkor is csak elvétve tesznek fel kritikus kérdéseket, ha nem konkrétan ebből a szektorból élnek cégvezetőként, hanem például olyan szervezeteket vezetnek, mint az MTÜ vagy a Budapest Brand.

Sosem merül fel például komolyabban, hogy vajon jó-e nekünk az, hogy ilyen vagy olyan irányba alakulnak a szokások, muszáj-e felülnünk az aktuális trendre, vagy esetleg jobban járnánk, ha valami teljesen mást csinálnánk. A kérdés ehelyett mindig úgy hangzik: hogyan tudnánk a legjobban kiaknázni a turizmusban rejlő gazdasági növekedési potenciált – ezt már senki sem teszi hozzá, de a hangsúlyok alapján úgy fest, hogy az idegenforgalmi ügynökségek fejesei szerint nagyjából mindegy, milyen áron, vagy legalábbis bagatellizálják a kockázatokat.

És most nézzük, miért fogalmazunk ilyen sarkosan. A Budapest lehetőségeiről szóló tanulmányból ismét kiderült, ami már tizen- (de talán inkább huszon)sok éve elhangzik minden egyes idegenforgalommal foglalkozó eseményen: a magyar fővárosban sajnos arányaiban kevés a sokat költő turista, sőt, úgy általában is kevés a turista ahhoz képest, amennyi más, hasonló adottságú városokban van. Itt általában Bécs és Prága merül fel, a McKinsey most merészen hozzácsapta Berlint, Lisszabont, Barcelonát és Milánót az összehasonlítási alaphoz, ehhez a hat helyhez képest elemezték, mit lehetne még turisztikailag kihozni a magyar fővárosból. Azért pont ezeket a városokat, mert úgy találták, vannak bizonyos hasonlóságok, amelyek alapján egy lapon említhetőek Budapesttel, de mégis majdnem minden idegenforgalmi mérőszámban jobban teljesítenek.

Budapest egyébként már ma is benne van az európai top 15-ben nemzetközi vendégéjszakák terén (11. hely, 14,1 millió éjszaka), az esemény előadói azonban egyetértettek abban, hogy tovább lehet és kell is növelni a következő években a külföldi turisták számát, fizetőképességét, és azt, mennyi időt töltenek el itt. Az elemzés szerint kedvező a terep a növekedéshez, hiszen Budapest ma 40 százalékkal alatta marad a hatos csoport átlagának, viszont rengeteg jó tulajdonsága van, amit még lehet hangsúlyozni a marketingben. 2030-ra már a konzervatív becslés szerint is másfélszer, az ambiciózus szerint pedig kétszer annyi turista érkezhet Budapestre, mint amennyi most jön egy évben. Ez a McKinsey adatai alapján 5-7 millió főt jelent évente, utóbbival már ledolgoznánk a lemaradásunk felét a választott mezőnyhöz képest.

A turisztikai szakemberek egyetértettek abban, hogy ezeket a pluszembereket jó lenne többségében magasabb státuszú, prémium szolgáltatásokat vásároló nyaralókból és konferenciaturistákból behúzni. Ők ugyanis sokat költenek, pörgetik a gazdaságot, és elvileg nem zavarják annyira a helyieket, mint például az elhíresült brit legénybúcsúsok és egyéb hátizsákos turisták – szól a tankönyvi elmélet. A gazdag utazók bevonzásának fő akadályaként azt jelölték meg a beszélgetés résztvevői, hogy kevés a felső kategóriás szálloda, és nincs elég közvetlen repülőjárat sem Budapestre, különösen közép- és hosszú távú repülőjáratokból szenvedünk hiányt. Többször előkerültek az amerikaiak, mint akikre érdemes lenne célozni, csak több járat kéne az USA-ból Ferihegyre; megtudhattuk, hogy míg a német turistáknak csak 5 százaléka foglal luxushotelbe, az amerikaiaknál ez az arány 45 százalék.

A magas státuszú turisták csábítására remek eszköz a közösségi média, ezt a lehetőséget Budapest jelenleg nem használja ki maximális mértékben, tudtuk meg – habár az Influencer Trip ezen biztos javított egy kicsit. Az MTÜ egyébként nagyon büszke rá, hogy ehhez hasonló, kreatív, mindenféle nemzetiségre, korosztályra jövedelmi helyzetre célzott kampányokat futtat, minden adatalapon megy. Még azt is elemzik cellainformációk alapján, melyik országból jövő turisták merre járnak a városon belül, és ezek alapján mit érdemes marketingelni az adott csoportban. Érdekes módon arra nem jut ennyi állami forrás, hogy valaki azt figyelje, merre járnak, mit csinálnak a budapestiek, és hogy lehetne az életüket jobbá tenni.

A beszélgetésben olykor (maximum nettó 5 percet kitéve a teljes, több mint másfél órás időtartamból) előkerültek bizonyos fenntarthatósági szempontok, egyszer például elhangzott említés szintjén, hogy Barcelonától sokat lehetne tanulni, akár azt is, hogyan lehet kezelni a túlturistásodás jelenségét, de szerencsére nálunk egyelőre ez nem fenyeget. És hogy mit lehetne tanulni Barcelonától ezen a téren? A rendezvényen nem tudtuk meg, de gyaníthatóan az ottani városvezetés sem jött még rá a tutira, hiszen idén nyáron is egymást érik a turisták elleni tüntetések a városban. A helyiek megdöbbentő módon nem szeretnének egy kiüresített skanzen-metropoliszban élni, ezért elkeseredésükben az utcára vonulnak. A balos városvezetés ilyen körülmények között egyre inkább kénytelen radikális megoldásokhoz folyamodni, például teljesen meg fogják tiltani a rövid távú lakáskiadást, hogy enyhítsék az ingatlanpiacra nehezedő nyomást. Budapesten ehhez képest nemhogy ilyen szintű policy nem született, de még egy egységes szabályozásig sem sikerült eljutni Karácsony Gergely első ciklusában az ígéretek ellenére, pedig a bérleti piac árai alapján lenne rá igény. Ebből és a kormány feneketlen GDP-étvágyából kiindulva minimum kétséges, hogy mennyire lenne hathatós egy barcelonai alapokon álló turizmus-visszafogási kísérlet itthon.

Ezen a ponton érdemes behozni, hogy miközben az ország és Budapest turisztikai vezetői dupláznák az ide érkező nemzetközi turisták számát, ha azt nézzük meg, hol áll Budapest és hol áll Barcelona jelenleg vendégéjszakákban, baljós jövőkép rajzolódik ki. A katalán főváros majdnem pont a dupláját teljesíti a magyarnak most, 2023-ban (14,1 millió vs. 29,9 millió). Vagyis ha netalán sikerülne őket megközelíteni ebben a mutatóban is, akkor minden bizonnyal nagyon hasonló problémákkal szembesülnénk, mint az ottani lakók. A kijelölt cél pedig ebbe az irányba mutat: ha az ambiciózusnak nevezett 7 millió turista/évből, és az egy fő által itt eltöltött idő legalább egy nappal történő meghosszabbításából indulunk ki, akkor Budapesten évi kb. 20-25 millió vendégéjszakát fognak eltölteni külföldiek 2030-ra.

A helyzet ráadásul több szempontból még rosszabb is lenne, mint Barcelonában, utóbbi ugyanis nem egy kelet-európai ország fővárosa, az ottani átlagjövedelem nagyjából a duplája a budapestiének. Ez azt jelenti, hogy ha ki is alakulnak főként a turistákra célzó és turistaárakkal dolgozó szolgáltatóegységek (sőt, teljes városrészek), ezekből nem árazódnak ki olyan könnyen a helyiek, mint történik ugyanez Magyarországon. Barcelonát ennek ellenére tették nehezen élhetővé a turistatömegek. És akkor most képzeljük el, mi történik egy olyan városban, ahol sokkal kisebb a lakosság vásárlóereje, ha ráöntenek évente több millió, nyugati mércével mérve is magas státuszú turistát. Akik amellett érvelnek (Orbán Ráheltől Könnyid Lászlón át a McKinsey munkatársaiig), hogy Budapestre sokkal több gazdag látogató kell, azok csak azt nem veszik számításba, hogy minden egyes felső kategóriás szálloda és Airbnb-vállalkozók által üzemeltetett bérház olyan telket foglal el, ahol akár átlag budapestiek számára épülhetnének lakások. Hogy minden egyes új üzlethelyiség és étterem, ami a luxushotelben lakó amerikai utazót akarja magas haszonkulccsal kiszolgálni, elérhetetlen a budapestiek nagy része számára. Hogy ezek a helyek adott esetben olyan cégeket és olyan üzleti modelleket szorítanak ki, amelyek azoknak szólnának, akik itt élnek.

Persze ahogy az lenni szokott, a pozitív oldalon ott áll a várt GDP-növekmény: a McKinsey plusz 1,5-2 százalékos közvetlen hatást remél attól, ha bejönnek az ágazatra vonatkozó előrejelzései. Ez az impresszív, 2-3 ezer milliárd forintos szint állítólag mindannyiunk lehetőségeit tágítja a több költségvetési adóbevételen, valamint az új munkahelyeken keresztül. Utóbbi megint erősen vitatható szempont: a több tízezres nagyságrendben létrejövő új pozíciókra nem valószínű, hogy lesz elég helyi dolgozó, a munkaerőt már ma is lasszóval kell fogni a vendéglátásban. Praktikusan tehát itt megint vendégmunkások behozataláról beszélünk, őket pedig el kell majd szállásolni Budapesten (vagy környékén), ahol már eleve az egekbe szöknek az ingatlanárak. Nem világos, hogy ha a budapesti bruttó összterméket szeretnénk növelni, miért egy olyan ágazatban látják sokan a hatalmas lehetőséget, amely nemzetközi példák alapján elképesztően konfliktusos és a környezetterhelése is nagy. Vagy hogy hogyan lehet komoly arccal a minél több transzatlanti repülőjárat mellett érvelni, miközben éppen egy brutális, klímaváltozáshoz köthető hőhullám közepén tikkadunk, és a repülés már így is a globális szén-dioxid-kibocsátás 2,5 százalékát adja.

A panelbeszélgetés szereplői abban a nettó 5 percben, amikor érintőlegesen szót ejtettek ezekről a témákról, felhoztak néhány szempontot, amelyek figyelembe vételével lehet még a növekedés mellett is egy kicsit élhetőbb a tömeges turizmus. Érdemes lenne például szerintük térben és időben is jobban eloszlatni az utazókat, visszaköszönt a régi panel, hogy meg kéne végre tolni a január–márciusi holtidőt, illetve több turista számára kéne vonzóvá tenni az agglomerációs célpontokat és az úgynevezett „hidden gem”-eket, vagyis a városok rejtett értékeit. Ez utóbbi a turisztikai szakemberek egyik kedvenc toposza, csak az a baj, hogy a városlakókat valószínűleg soha senki nem kérdezte meg, szeretnék-e, ha még azt a maradék helyet is, amit eddig békésen használhattak, ellepnék a turisták, felhajtva a forgalmat és az árakat. Ahogy arról sem a városlakókkal konszenzusban, az ő szempontjaikat figyelembe véve születik döntés, hogy mivel pörgessük inkább a város gazdaságát: magasabb hozzáadott értékű munkákkal, amelyeket helyiek tudnak elvégezni jó fizetésért, vagy azzal, hogy emírségekbeli luxusturistákat szolgálnak ki a Herendi porcelánboltban és a Duna-parti luxusétteremben, miközben ők mehetnek ki a külső kerületekbe, ahol még ki bírják fizetni a szolgáltatásokat.

Természetesen minderre lehet azt mondani, hogy lehet itt hippiskedni, de inkább legyünk realisták: a turizmus így is, úgy is nő és nőni fog, akkor már miért ne szakítsuk le mi is belőle a magunkét? Egy másik megközelítés szerint azonban ez a fajta realizmus tűnik szélsőségesen szemellenzősnek. Vannak a világnak olyan részei, ahol a turizmus még bőven fejleszthető anélkül, hogy a helyben lakók szempontjából negatív externáliák túlsúlyba kerülnének a gazdasági hasznokkal szemben, a legalább közepesen fejlett országok nagyvárosai azonban biztosan nem ezt a kategóriát erősítik.

A turizmus súlyának további szándékolt növelése ezen a ponton rég nem a többség érdekét szolgálja Budapesten sem. Annál inkább alámegy viszont az idegenforgalmi és vendéglátós lobbinak, amelynek nem túl meghökkentő módon a legfontosabb szereplői ma már a Fideszhez közeli oligarchák, és kiemelt szerepet visz az ágazatban a miniszterelnök családja. A valóság talaján maradva nyilván senkinek sem célja kizáródni a nemzetközi vérkeringésből vagy elkergetni Budapestről az utazókat, akiknek amúgy kedvük támad ide jönni és hajlandóak betartani a közösségi normákat. De ideje lenne, ha végre komolyabb szinten is többen ki mernék mondani: a turizmust érintő város- és gazdaságpolitikai döntésekben nem muszáj a nemzetközi trenddel menni, és direkt ösztönözni a minél nagyobb beáramlást, minél több költekezést, a gazdaságfejlesztésnek sok más módja is elképzelhető. A magyar fővárosnak ugyanis valójában egyáltalán nincs szüksége még több turistára, ahogy semelyik másik népszerű európai nagyvárosnak sincsen.