Gryllus Dorka: Nem tudsz nem öregedni, és ha ezt nem fogadod el, meg fogsz hülyülni

• Gryllus Dorka ötvenkét éves színésznő, kisgyerekes anya és több szempontból sem a tankönyvi példája a korosztályához tartozó magyar nőknek.
• Azért ő is játszotta már egy sorozatban az életbeli férje filmbeli szerelme apukájának a barátnőjét. De ez még a jobbik eset, mert szerinte a nők ötven körül egyszerűen eltűnnek a filmekből.
• Mit gondol az öregedésről és a test mesterséges fiatalításáról egy nő, aki szerint szépnek tartott színésznőként az emberek közügynek tekintik a külseje alakulását, és miért lenne érdemes a nők biológiai nehézségeiről nyilvánosan is többet beszélni?

A második évet töltöd az ötvenes éveidben. Eddig mik a tapasztalataid?

Egy tizenkét és egy hároméves kisfiú anyukája vagyok – ez nem az az életszakasz, amikor a gyerekek kirepülése után keresed magad a világban. Nálam minden kicsit eltolódott, miután az első kisfiamat is viszonylag későn, közel negyvenévesen szültem, a másikat pedig tényleg extrém későn, 48 évesen, és ezért az ajándékért végtelenül hálás vagyok a jóistennek. De ha belegondolok, hogy a nagymamáink idejében 55 év volt a női nyugdíjkorhatár, és ez alapján három év múlva én is nyugdíjba mehetnék, az tényleg furcsa érzés.

És váratlan biológiai jelenségeket észleltél már?

Három éve még terhes voltam, egy éve még szoptattam. Mondom, hogy nálam tényleg másképp megy kicsit most minden. Egyelőre annyi változást érzékelek, hogy nem zabálhatok már úgy ész nélkül, mint amikor szoptattam, ezért újra elkezdtem figyelni arra, hogy mit eszem.

Elvileg az X az első olyan generáció, amelyiknek már van valamennyi fogalma arról, hogy mi fog történni vele a változókorban. Te olvastál, beszélgettél erről?

Még nem sokat olvastam róla, de mivel a közösségi média ebbe a célcsoportba sorol, így rám is ömlik a rengeteg infó arról, hogyan fogok elhízni, hogyan nem fogok tudni aludni, amitől majd idegbeteg leszek, és mit kéne megvásárolnom azonnal, hogy mindezt megelőzzem. Beszélgetek persze nőkkel is, de ezek a beszélgetések csak négyszemközt zajlanak, ez nem társasági téma, ahogy az iskolában sem volt róla szó. Ugyanez igaz a menstruációra is, arra sem készítenek fel rendesen, mert a társadalom úgy tesz, mintha az, hogy a nők havonta egyszer menstruálnak, nem létezne.

Legutóbb egy németországi forgatáson megkérdezte tőlem egy férfi kolléga, hogy hogy vagyok, és mondtam, hogy nem túl jól, mert megjött a menstruációm. Mire ez az egyébként intelligens és felvilágosult férfi azt válaszolta, hogy too much information. Én pedig mondtam neki, hogy ez nem too much information, mert lehet, hogy ma rosszul érzem majd magam, fáj majd a hasam, esetleg fáradtabb leszek, és mivel együtt töltjük a következő 12 órát, inkább jeleztem ezt neked, ahogy te is jeleznéd, ha, mondjuk, szemgyulladásod lenne. Megértette, és másnap a reggelinél kedvesen kérdezte, hogy jobban vagyok-e. A társadalom a nők biológiai nehézségeit leginkább a szőnyeg alá söpri, beleértve a nőket is. De látod, érdemes beszélni róla.

Valójában van valami átverés abban, hogy a sajtó rendszeresen téged kérdez a nők és az öregedés témaköréről, miután az eddigiekből is kiderült, hogy csak igen kis részben reprezentálod a korosztályod középosztálybeli nőit: nem a tipikus problémáikkal küzdesz, és nem is egészen úgy mutatsz, mint egy tankönyvi ötvenkét éves.

Azért én is látom már a testemen, ahogy egyre több anyajegyem lesz, vagy az erek átütnek a bőrömön, amiket már lesminkelünk vagy kiretusálunk, mert nem felelnek meg a mai szépségideálnak. De mindig külön kérem, hogy ne retusáljanak húszévesre.

Mit gondolsz Babarczy Eszter már többször idézett gondolatáról, hogy ötven fölött egy nő, még ha a leghaladóbb feminista is, beleszalad a láthatatlanság pofonjába, amikor már az építőipari munkások sem fütyülnek utána?

De miért akarná bárki, hogy utánafütyüljenek?

Pontosan ez az: a fütyülés utálatosan szexista, a hiánya mégis azt jelzi, hogy valami megváltozott a külsődben.

Oké, nem akarom azt hazudni, hogy a változást nem kell feldolgozni. Szerintem amiről most beszélünk, az a szembesülés a saját elmúlásunkkal. Az elmúlásban mindig van valami furcsa, meglepő. Szerintem a társadalmunk nagy problémája, hogy az elmúlásból hatalmas katasztrófát csinál, és ez nagyrészt a fogyasztói társadalom bűne. Vannak kultúrák, amik sokkal normálisabban kezelik ezt. Egyszerűen meg kell érteni, hogy

nem tudsz nem öregedni. Ha ezt nem fogadod el, akkor meg fogsz hülyülni.

A szakmai közhely szerint azoknak a színésznőknek, akiknek a szépségére évtizedeken át alapozott a film és a média, nehezebb feldolgozniuk az öregedést. Téged riogattak ezzel valaha?

Rilke szerint a szép nem más, mint az iszonyú kezdete. Anyukám (Kővári Katalin rendező) már gyerekként óvott attól, hogy a kinézetem határozzon meg. Emlékszem, amikor kiskoromban valaki megjegyezte, hogy milyen szép ez a kislány, anyukám rögtön rávágta, hogy nem kell neki mondani. Amikor tinédzser koromban egy fiú azt mondta nekem, hogy szép vagyok, néztem rá, hogy ez hülye.

A családunkban kicsit démonizálva volt ez a tulajdonság: anyukám azt hangoztatta, hogy a szépség valuta, be lehet váltani, de ne csak erre tedd fel az életed. Nyilván a mamám sok szép színésznőt látott életében, és végignézte, milyen az, amikor egyszer csak elszáll a magic.

Azt én is érzem, hogy a magic már nálam is elszállt.

Régebben beléptem valahova, és érzékeltem, ahogyan az emberek azt mondják magukban, wow. Ez már nincs. De nem zavar, sőt élvezem, hogy most már tudok a férfiakkal rendesen is beszélgetni, mert van, aki tényleg csak beszélgetni akar velem, míg korábban kifejezetten nehezen viseltem az ebből adódó konfliktusokat. Sokszor keveredtem félreértett helyzetekbe, mindig figyelnem kellett, hogy ne landoljak valamilyen kínos szituációban.

Milyen filmszerepeid voltak az idén, tehát már ötvenen túl?

Idén az Itt érzem magam otthon című magyar filmben játszottam, Kornéllal (Simon Kornél színész) és a kisfiunkkal egy furcsa család részei voltunk. Németországban a Tetthely című krimisorozatban egy, a háború alatt Boszniából menekült nőt alakítottam, A hegyi doktor című sorozatban pedig egy ingatlanosnőt. A müncheni filmfesztiválon a napokban lesz A vizsgálat című Peter Weiss-mű német filmadaptációjának bemutatója, ebben egy olyan zsidó nőt alakítottam, aki az auschwitzi titkárságon dolgozva élte túl a haláltábort. Itthon Lakatos Tamás egy olyan anya szerepére kért fel a vizsgafilmjében, aki nehezen tud már kapcsolódni a saját életéhez. Ez is nagyon izgalmas munka volt; örültem, hogy egy fiatal fiú egy ötvenes nő történetét szeretné elmesélni.

Amy Schumernek van egy Last F**kable Day című vicces epizódja, amiben három ismert középkorú színésznő egyikük utolsó „még dugható” napját ünnepli. Mert mint magyarázzák, minden színésznő életében eljön a pillanat, amikor a média azt sugallja róla, hogy már nem f**kable. Tina Fey azt a példát is elmeséli, hogy amikor Sally Field az egyik filmben még Tom Hanks szerelmét alakította, „húsz perccel később” egy másikban már az anyját. A magyar színésznőket mikor kezdik deszexualizálni?

Én nemrég játszottam egy olyan sorozatban, amiben az életbeli férjemnek, Kornélnak, egy fiatal lány volt a filmbeli szerelme, én pedig a lány apukájának a barátnőjét alakítottam. Szuper szerep volt, imádtam, és rajtam kívül nyilván ez senkinek nem tűnt fel. Az biztosan jellemző, hogy a középkorú nők szerepeit inkább fiatal színésznőkkel játszatják el, harmincévesen én is voltam egy tízéves lány anyukája, de ez sem tűnt fel ekkor. Statisztikai adat, hogy míg a húszéves korosztályban még fele-fele a férfi és női szerepek aránya, később a nőknek már csak a szerepek harmada jut. Ezért is van az, hogy a filmekben csak a férfiak öregedhetnek, a nők mellettük örökké fiatalok, a hatvanéves Tom Cruise oldalán mindig egy harmincas szépség áll.

Az elmúlt évtized magyar mozi- és tévéfilmtermésén végignézve is azt látjuk, hogy Stohlnak, Scherernek, Thuróczynak szinte mindig tíz-húsz évvel fiatalabb női partnere van.

Ehhez képest a statisztika azt mutatja, hogy a házastársak közötti korkülönbség 2-4 év. A filmen ez a szám 15. A valóságban nincs minden férfinak húsz évvel fiatalabb csaja. Az én családomban például pont az jellemző, hogy a nők idősebbek a férfiaknál: az anyukám nyolc évvel idősebb az apukámnál, a testvérem felesége is öttel az öcsémnél, én négy évvel vagyok idősebb Kornélnál. És a férfiak sem vágynak mindenáron húsz évvel fiatalabb csajokra – de nem akarok senkit megsérteni, nyilván létezik igaz szerelem nagy korkülönbséggel is.

A Geena Davis Institute egy 2020-as kutatása az ötven pluszosok filmes megjelenéseit vizsgálta, e szerint 2019 legjobb amerikai, brit, francia és német filmjeiben egyetlen ötven feletti női főszereplő sem volt. Ezt a tendenciát színészként hogyan érzékeled?

Elég csak megnézni a moziban a plakátokat: sehol egy ötvenes nő, csak férfiak. Németországban e téren előrébb járnak, a diskurzus is jóval több erről, és ott sikerült már áttörni falakat ebben. A múltkor részt vettem egy női konferencián, és kérdeztem a jellemzően középkorú üzletasszonyokból álló közönségtől, hogy mennyire szoktak magukkal és a saját problémáikkal találkozni a filmekben. Azt mondták, semennyire. Az is tény, hogyha egy sikeres középkorú nőt látsz a vásznon, majdnem biztos, hogy agresszív vagy ellenszenves lesz. Mert az üzletasszony a filmekben gyakran ordít és erőszakos, egy ötvenes sikeres férfi meg simán a hős. A férfikarakterek rengeteg esetben behelyettesíthetők lennének nőkkel is. Rendben, a Hadik grófot ne játssza nő, de az Apatigrist el lehetne mesélni egy egyedülálló nővel is, a Mintaapák lehetnének Mintaanyák, vagy itt van A tanár című sorozat, ami egy olyan tanári kart mutat be, amiben több a férfi, mint a nő, miközben ilyen effektíve nem létezik Magyarországon. A nézők negyede ötven pluszos nő, és az mégiscsak fura, hogy az ő életük és a problémáik nem jelennek meg a filmekben.

De akkor miért nem éri meg az alkotóknak változtatni ezen a gyakorlaton?

Mert a filmek nagy részét még mindig férfiak készítik, és egy férfiperspektívát mesélnek el. Én azért azt remélem, hogy ahogy változnak a női-férfi szerepek, ahogy a férfiak kezdik cikinek érezni, hogyha nem állnak fel, és rakják arrébb a saját tányérjukat, idővel ez is javulni fog.

A Hollywood Roundtable friss részében a hét meghívott színésznő közül öten is ötven pluszosak voltak, az ötből hárman viszont – Nicole Kidman, Jennifer Aniston és Sofía Vergara – erősen az arcukon viselik a Los Angeles-i plasztikai sebészek kézjegyeit. Te melyik álláspontot képviseled a kérdésben: a sztárok inspirálják a nőket abban, hogy szabadon döntsenek a testük alakításáról, vagy inkább arra kellene őket bátorítaniuk, hogy vállalják a tökéletlenségüket?

Először is szerintem ne Nicole Kidmanen kérjük számon azt, hogy a nők évezredek óta rá vannak kattanva a különféle szerekre és módszerekre: már Kleopátra is szamártejben fürdött. A hároméves kislányok anélkül is pörögnek a rózsaszín szoknyájukban és a csillogós cipőjükben, hogy az anyukájukra ez jellemző lenne. Most pedig nagyon sok lehetőséged van arra, hogy fiatalítsd magad, az elmúlt ötven évben a szépészeti beavatkozások ipara hihetetlenül nagyot fejlődött, és iszonyatos pénzek cserélnek gazdát az örök szépség és fiatalság reményében. Nem tudsz kívül maradni azon a világon, amiben élsz. Főleg, ha szépnek mondott színésznőként az emberek közügynek tekintik a külsőd alakulását.

Nagyon nagy a nyomás, amit figyelmen kívül kéne hagynod. Már nem emlékszem, melyik híres amerikai színésznő mondta, hogy

minden időmet és pénzemet fordíthatom arra, hogy ne öregedjek, de fogok.

Madonna tényleg minden pénzét és energiáját belerakta abba, hogy egy húszéves csajt csináltasson magából, sikerült is neki, ezért most hőbörög rajta a világ. Ha meg ráncos lenne, akkor azon szörnyülködnének. Persze ez pénz kérdése is, egy átlag magyar színésznőnek nem ez a büdzsé áll rendelkezésére. De ott van Jane Fonda, aki azt mondja, oké, én mindent megteszek, mert jól akarok kinézni, és erről beszél is, és kérdéseket tesz fel, amivel tiszteletet vív ki.

Fonda az életrajzi dokumentumfilmjében konkrétan úgy fogalmazott, hogy bárcsak lett volna olyan bátor, hogy nem végeztet magán fizikai beavatkozásokat.

Jane Fonda abból él, hogy jól néz ki. Ilyen értelemben ez nem is lelki kérdés, hanem egy szakmai döntés: milyen arcot tudsz majd eladni a következő években? Mit akarnak belőled látni az emberek? És ha nem vagy egy biológiai csoda, akkor majd nem lesz mindenki kíváncsi rád. Ez nem jogtalan félelem.

Te több helyen elmondtad korábban, hogy sosem volt különösebb bajod a kinézeteddel. Okoz benned szorongást a gondolat, hogy a tested egyszer tényleg petyhüdt, a bőröd megereszkedett lesz?

Próbálok nagyon őszintén válaszolni. Az elsődleges szorongásom egyelőre az, hogy a gyerekeimet szeretném egészségben fölnevelni, és ez a szorongás szerintem kortól függetlenül minden anyában benne van. Másrészt én is szeretek jól kinézni, szóval nem mondom, hogy ezt az egészet leszarom. Furcsa is lenne, ha nem lenne bennem ennyi hiúság, hiszen akkor nem csinálnám azt, amit csinálok.

Ne kerülgessük: vállalnál komolyabb szépészeti beavatkozást?

Nyilván vannak körülöttem is olyan szakemberek, akiket megkérdezek és akikben bízom, hogy jó tanácsot adnak. De vannak olyan módszerek, amiket félnék kipróbálni: nem merek olyan idegen anyagokat juttatni a testembe, amik ki tudja, hogyan szívódnak fel. Ehhez én túl beszari vagyok. Az sokkal inkább rendben van, amikor itt felvágják, ott fölhúzzák – ezt értem, ezt előbb vállalnám. De szerintem csinálja mindenki a testével azt, amit szeretne: ha valaki úgy érzi jól magát, hogy szétműtteti magát, akkor tegye azt.

A fiatalkori filmjeiddel, fotóiddal milyen a viszonyod?

Olyan érzés, mintha az a valaki ott nem én lennék. A múltkor a kezembe került egy Náray-katalógus, amit húszéves korom körül fotóztunk. Valahogy nincs én-tudatom azzal a lánnyal kapcsolatban. Egy gyereknek látom, és semmi pénzért nem vágynék vissza a helyébe.

Miért?

Mert tudatlan és kiszolgáltatott volt. Sokkal stabilabb ember vagyok most, mint húszéves koromban.

Kihasználták a kiszolgáltatottságodat?

Van, aki elmegy a falig. Amíg nem vagy tisztában a jogaiddal, nem fogod tudni azt mondani egy forgatáson, hogy márpedig nem csinálsz meg valamit, ami kellemetlen, esetleg fáj neked. Ezekben a helyzetekben sokszor egyedül vagy, és megteszel mindent azért, hogy megfelelj.

Idő, amíg megtanulsz nemet mondani – úgy is, hogy ott áll veled szemben a gyártásvezető, a rendező, a producer, és nem leszel nekik szimpatikus.

A minap egy kereskedelmi csatorna előzetesében láttam, ahogy fiatal lányokat tűsarkú cipőben egyensúlyoztatnak a vizes kövön, hogy ezzel bebizonyítsák, jó modellek. Az egyikük akkorát esett, hogy csak szerencse kérdése volt, hogy nem tört el a gerince. Miért azt állítjuk példaként a lányok elé, hogy aki hagyja magát megalázni, az lesz a nyerő? Inkább higgyék el, hogy nem ez lesz az egyetlen út, hogy érvényesüljenek. Álljanak ki magukért, és ha mindannyian kiállunk, akkor változhat a rendszer.

Fél lépésre vagyunk attól, hogy ha nem tudod megvédeni magad, akkor ne csodálkozz, ha kihasználnak.

A Dobray Sarolta Üvegfalcímű regényéből készült előadásunknak az az alcíme, hogy „Van, aki hagyja, hogy bántsák”. Az előadás egy bántalmazó kapcsolat történetét meséli el, és megdöbbentő, mennyire erősek a nézői reakciók. Szerintem muszáj a nőknek is megtanulni képviselni az érdekeiket. A lányok a társadalmi szerepeiknél fogva nem akarnak konfrontálódni, mert akkor nem lesznek aranyosak.

Tavaly egy olyan nyilvános közéleti kiállást tettél, amihez hasonlót a szakmád női tagjai közül csak nagyon kevesektől látunk. Rákay Philipnek egy videóban hívtad fel a figyelmét arra, hogy Schilling Árpád és Sárosdi Lilla valójában nem árufeltöltőként dolgoznak Franciaországban, mint ahogyan ő ezt nyilatkozta. Bátrabb ember vagy, mint tíz-húsz éve?

Azért ott nagy a baj, ahol arról kell beszélnünk, hogy az asztal az asztal, nem pedig egy szék. Zavart, hogy a generációm egyik legfontosabb színházrendezőjét árufeltöltőnek hazudja valaki, és van, aki ezt el is hiszi. Politikailag lehet Árpáddal nem egyetérteni, de a szakmai teljesítménye és az európai színházi világban elért sikerei nem vitathatók.

Akkor inkább azt kérdezem, hogy a konfrontatívabbá váló személyiségednek van köze ahhoz, hogy csak ötven körül vágtál bele az első rendezésedbe?

A pályám elején azt mondtam egy színházrendezőnek, hogy tudod, min gondolkodtam? Mire azt válaszolta, hogy te csak ne gondolkozz. Igen, önmagában a tiszteletre méltóbb korommal más pozícióból tudok kimondani dolgokat, és a gondolataimnak is sokkal több figyelem jut. Harmincévesen nem hitték volna el nekem, hogy képes vagyok összerakni egy ilyen előadást, mint a Závada Péter által megírt SZX-MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatása.

Anyukád, Kővári Katalin, viszont az első diplomás magyar női színházrendezők egyike. Mint pionír, ő hogyan gondolkodott egy ilyen női pályaívről?

Amikor nemrég megmutattam neki Cate Blanchett cannes-i filmfesztiválon elhangzott beszédét, amiben elmondta, mennyivel több férfi mint női rendező ment fel azon a bizonyos cannes-i lépcsőn a fesztivál története alatt, azt éreztem, ő úgy gondolja, már fölösleges ilyesmin rágódni. A mamám alkalmazkodott egy szisztémához, amiben megtanult mozogni, és annak ellenére, hogy nőként a maga korában nagyon is előrehaladottan gondolkodott és sikeres volt, az én gondolkodásom szerinte már radikális. Miközben ma már fiatal fiúk mondják azt, hogy feministák, az idősebb generáció világképét már nem fogjuk tudni megváltoztatni. És majd biztosan én sem fogom érteni húsz-harminc év múlva, hogy mit akarnak ezek a fura fiatalok.

Cikksorozatunk első részében az ötvenes nők társadalmi megítélésével és párkapcsolati helyzetével foglalkoztunk, a másodikban a korcsoport testi és mentális egészségét próbára tevő menopauza jelenségéről írtunk, a következőben a munkaerőpiaci helyzetüket vizsgáljuk meg.