Meg lehet nyerni egy választást lángossal?

A közösségi média egyik alapszabálya, hogy kiscicával, étellel és gyerekekkel gyorsabban pattannak a lájkok, ám úgy tűnik, mindezeket felülírja egyetlen magyar étel: a lángos. Miért érzi szükségesnek minden politikus, hogy lángosevés közben fotózkodjon? Mindannyian ennyire szeretik, vagy ez egy trükk, amivel népszerűbbé szeretnének válni? A lángos lenne a magyar ember alapélelmiszere? Egyáltalán mit jelent nekünk, fontos-e annyira, hogy kapcsolódni tudjunk miatta az olajos ujjú, fokhagymaszagú Vitézyhez/Magyarhoz/Orbánhoz/Gyurcsányhoz, és ha igen, miért ez a kötelék politikus és nép között, ez-e a szavazók szívéhez vezető csatorna?

Az egész idei kampányt, sőt, minden választást átsző a lángos, de a napokban mintha még nagyobb sebességre kapcsolt volna a lángosdömping. Ma Dobrev Klára kuncogott egy sajtos-tejfölössel Gyöngyösön, míg Gyurcsány Ferenc épp vele egyidőben a pesti Lehel piacon evett egy sima sósat. Vitézy Dávid egy hetet alig bír ki lángos és annak posztolása nélkül. Evett lángost Cseh Katalin és Pikó András is, és a legaktívabb gasztronómiai tartalomgyártó politikus, Németh Szilárd is szereti, tisztességes mennyiségű hagymával. Magyar Péter pedig olyan szomorúan tekintett lángosra, mint még senki.

Ahhoz, hogy megértsük, vajon miért éppen ezzel az étellel pózolnak a politikusaink, éppúgy, ahogy az óvodás fotózáson a középsősök, akiknek plüsst nyomnak a kezükbe, meg kell határozni, hol a lángos helye a magyar nép életében. Hiszen nem létszükségletről van szó, a szervezetünk vígan elműködne örökké anélkül a csaknem 600 kalóriányi zsír és fehérliszt nélkül, hanem olyasmiről, amit csak alkalomadtán eszik az ember. Az olajban sült tészta megosztó, legalább annyian utálják, mint ahányan szeretik, kit az olajban tocsogás zavar, kit az, ha nem elég ropogós, vagy nem elég puha, vagy épp az, ha nem változnak benne az állagok.

A lángos egyik fontos helye a piacokon van, legalábbis a kampány szerint.

És ezen a ponton kezdődnek az olajos lepénnyel kapcsolatos ellentmondások. A piacozás is olyan szokás, amit az idealizált magyar polgár csinál minden szombaton. A valódi hétköznapi ember ugyanis a legközelebbi szupermarketet célozza be, a piacok jó része kihalt, megszűnt, leszámítva azt a párat, ami él, ott viszont tényleg tömeg van, és tényleg csak szombat délelőtt 10 és 12 között. Azon a pár piacon viszont tényleg népszerű a lángos, ha nem is állnak érte annyian sorba, mint mondjuk hamburgerért. Máskülönben piacon lángosozni jó, a Hunyadin és a Lehelen is, ráadásul az embernek pont szörnyen égni kezd tőle a gyomra, mire hazaér és elkezd főzni mindabból, amit vásárolt.

.A lángos annyira fontos nekünk, hogy nagyon érzékenyen reagálunk annak árváltozásaira is. A lángos inflációját évről évre követjük, különösen azért, mert egy alacsony alapanyagáron összehozható, egyszerű ételről van szó, aminél különösen felháborodunk, ha túlárazva kell megvásárolnunk.

Lángost az ember tömegesen mégiscsak inkább strandon eszik, a tűző napon, vizesen, tejfölös sajtba lógó hajjal, és az azt követő kötelező hányingerrel. Mert a bő olajban sülő kenyértészta talán a létező legrosszabb, amit ilyen körülmények között választhatunk, semmiféle tápanyag nincs benne, amire szükségünk van ilyenkor, csak tömény zsír és gyorsan felszívódó szénhidrát, meg egy kevés, a már teljesen kiakasztott gyomrot felkavaró fokhagyma, trappistával. Mégis minden szempontból irracionális, kollektív szeretet vonz minket – sokkal inkább magához a lángosozás szertartásához, mint az ételhez. Ha a lángos nem is hungarikum, (Mert nem az, van például az olaszoknak is.) ezek a vegyes érzelmek, melyek hozzá fűznek minket, mindenképpen a sajátjaink, és fontosak, olyannyira, hogyha egy politikus kezében lángost látunk, talán elhisszük róla, hogy ő is emberi lény, egy közülünk, értünk van.

Az pedig, hogy sajtos-tejfölösen vagy fokhagymásan, vagy ketchuposan, marhapörköltesen vagy mezítlábasan esszük, akár Orbán Viktor, határozottabban oszt karakterekre minket, mint a csillagjegyünk.